Mi a költészet tétje? - Vasárnapi levelek 116.

Egy irodalmi esten ülök, s hallgatom a rendezvényen megnyilatkozó költőt, akiért ez-most és ez-itt létrejött, és várom, hogy elmondja, elárulja miért és mit tett a verssel, a versben, a versért. Eltelik két óra. Végre vége. Igen, most már tudom, hogy sokan mért nem szeretnek költészeti rendezvényekre járni, tudom, hogy mi az, amitől még én is rendszeresen rosszul vagyok, ha elmegyek egy-egy ilyen helyre. Nem a költő tehet róla, és nem a kérdező. A kor, amelynek valamennyien gyermekei, a kor tehet róla, amely nem akarja, hogy mély, tiszta, messzecsengő megnyilatkozásoknak tere legyen. Az irodalmárok megragadnak holtak magánéletének kitárgyalásánál, a katedrák pozíciók megtartásáról és olvashatatlan tanulmánykötetek publikálásától savanyúak, a költők kötetei pedig gyakorta olyanok, hogy ha megmérettetnének valóban, úgy könnyűnek találtatnának. Nem élettel megérlelt, lélekkel átszőtt művészetről, vagyis nem művészetről beszél itt ma a világ, hanem legjobb esetben is csupán irodalomról. Vannak kivételek. Mindig voltak.

Ülök ezen az esten, nézem a plafont, nézem a régi figurákat, tűnődök. Aztán felírok egy kérdést, egyetlen kérdést, ez az én helyszíni tudósításom valamennyi irodalmi estről, amely ma Magyarországon megtörténhet. A kérdés nem jó, nem szép, csupán fájdalmas, furdaló, nyugtalanító, mégpedig ez: „Mi a költészet tétje?”
Aztán ezt a kérdést körbeküldöm azoknak az embereknek, akik vagy nagyon közel állnak hozzám, vagy nagyon sokat adok szavukra. Az első válasz egy jóbarát kissé bizonytalan, szerény kérdése: az „odaadó szeretet?” Aztán szépasszonyok, kedves nők válaszai hullámoznak felém: „Ezt tőlem kérded? Te vagy a költő…” vagy „Ebben szerintem te vagy a járatos...” Rögtön utána egy komoly költő írja, hogy a válasz „Ontológiai. A jó vers a lét alapjaiba világít le.” – majd a festőművész suttogja fülembe, hogy „A lélek üdve. Vagy semmi.” A kerttervező barátném mosolyogja írja egy drezdai kertből, ahol éppen virágokat ületet át talán, mint szíveket bölcs sebészek, hogy „A LÉTra alsó vagy felső foka.” – A délvidéken halkan pengető dalnok megrendíthetetlen szilárdsággal pengeti felém, hogy „Mint minden komoly kérdésben: Én-önmagam. Atman. Auton. Self, Selbst…” – s ez talán rímel a komoly költő észrevételére, ám a Mester rögtön bajszot pingál tudóskodó arcomra, midőn úgy kérdez vissza: „Mi a tétje a költészetnek? No mi?” – és elnevetem magamat. Badarság. Minek is faggatom környezetemet? De akkor hirtelen a messzi Északról írja a hárfáját pengető vándor: „Hogy sikerül-e a tanulságtétel: bebizonyítani, hogy létezik egy másik realitás, amit különben a mindennapjainkban nem veszünk tudomásul.” Milyen mindennapjainkban? Mit nem veszünk tudomásul? Talán megfeledkeztünk valamiről? Úgy lehet, hogy valamit menthetetlenül elvesztettünk háborúkban, forradalmakban, szónoklatok ürességében, nagy élvezetekben, nagy hamisságokban valami eltűnt, s most már senki se tudja mi is volt pontosan az, ami elveszett?! Talán csak megyünk, száguldozunk a fene-szabad világban, országhatárok nélkül, csavargatjuk a rádiót, mint az esten a költő teszi versében, s meg nem áll? Talán nincs is mi mellett álljon meg? Nincs már cél, ahová befuthatnánk, mint ahogy arra sem emlékszünk, hogy honnan indultunk? De aztán a muzsikus játszik nekem csórthegedűn egy Navrang nevű hotelben, és midőn a dal véget ér, a zenét kérdésében fülembe súgva így folytatja: „Mi tét a lét?” Én felállok, még mindig azon az irodalmi esten merengek, pedig már rég máshol vagyok, Pest utcáin járok, s kiléptem térből és időből. Sétám: meditáció. Egy csöndes helyre érek, egy helyre, ahol nyugalmat, mosolyt, energiák áramlását érzem, s a meditáció vezetője visszakérdez: „Mi a tétje a költészetnek? Buddha felmutatott egy szál virágot, és a tömegben egyetlen ember elmosolyodott.” – Tovább a meditáció tudathullámokat, gondolatfolyamokat elsimító kegyelmi állapotából újra az utcára, ahol mellém lép az építész, belém karol, érzem erejét, érzem bizalmát, és mosolyogva elbeszélget velem. Szeretem, ahogy mesél, ahogy elgondol egy-két dolgot, ahol a térről fejti ki elméletét, ahogy olyanok vagyunk a pesti utcán, mint két falusi lurkó, mezítlábas, koszos, és szabad, de nem mocskos, nem közönséges, és végképp nem felelőtlen. Igen van ebben a nagy dialógusban valami különös felelősség, ahogy mások válaszai, mint egy gyöngysor, úgy fűződnek szépen össze, s hazaérve egy pohár bort töltök magamnak, muzsikát rakok fel, és sokáig csak az illatok sokféleségén merengek, mígnem újra eszembe jut a kérdés, és megint nyugtalan leszek.
Megkérdem a kis Lizettet, hogy mégis, mondja meg, erre a nyugtalanító kérdésre, most tényleg mondja meg nekem a végső választ, mert nem fogok most már élni sem, halni sem igazán, ha erre valaki itt és most nem válaszol. Tudni akarom mit gondolnak erről! Tudni akarom, vajon valóban van-e, s ha van: „Mi a tétje a költészetnek?” – A nő elmosolyodik, közben él, dolgozik, tanít, takarít, kitereget, főz, aranysárga szigetek úsznak a zöldséglevesének tetején, a sajt finoman ráolvad a spagetti tésztára szórt szaftra és húsra, a süteményen, mint az Alpokon, fehérlik a porcukor. Összeborzolja hajam, és azt mondja: „Kártyában van tét. Az életben és költészetben nem veszíthetünk…”