Gömöri György: Morbus hungaricus

A nagy magyar pénztelenség története már pár évtizeddel a mohácsi vész után elkezdődik, amikoris Tinódi Lantos Sebestyén, a kor eseményeinek fáradhatatlan krónikása, ezt írja magáról egyhelyütt: „Bánkódik, hogy kevés pínz van ű tarsolyába(n)”. Nyilván nem pénzbősége késztette első nagy költőnket, Balassi Bálintot sem arra, hogy lovakkal kereskedjen Erdélyben: ”És az vén cigánkínt csak cseréléssel élek ezután, mert látom, hogy a jó királnak nem kellek” – írja egy 1593-as levelében. Egy évre rá meg is halt Esztergomnál egy török golyó ütötte sebből kapott vérmérgezésben.
Lapozzunk tovább. Első, 1620-ban kiadott Európa-leírásunk szerzője, Szepsi Csombor Márton arról panaszkodik, milyen drága az élet a korabeli Angliában a magyar diáknak, mert „bár Hollandiához képest nem drága hely, mi reánk (értsd: mi nekünk) bizony igen drága”. Még az olyan gazdag uraknak, mint Bethlen Miklós is elfogy a pénze messze földre utaztában, s így Londonban az ottani sikeres latintanár Jászberényi Páltól kell kölcsön kérnie, hogy új ruhát tudjon magának csináltatni.
A tizenhetedik század végén és a következő elején a pénztelenség, ha lehet, még növekszik. A kuruckor költészete tele van panaszokkal, s nyilvánvaló, hogy általában sokkal több az éhező, mint a „nyalka” kuruc – utóbbi kicsit a XIX századi Thaly Kálmán képzelő tehetségének a szüleménye. Innen már egyenes út visz Csokonai Vitéz Mihályig, aki hiába ajánlja műveit gazdag mecénásoknak, hiába próbál megélni az írásból, végül is kifakad: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” Irodalombarát nemes ekkor még alig akad, a magyar nemes nem ír, nem olvas, otthon ül, pocakot ereszt, elégedetten pipázik és köpköd.
Petőfi Sándor kora ifjúsága, szinész-korszaka is a mindennapi pénzetlenség jegyében telik el, bár erről a költő csak szemérmesen tudósít „Egy telem Debrecenben” c. versében: „Pápista nem vagyok, / És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok”. Később, miután Pestre költözött, javult az anyagi helyzete, de már csak pár éve volt hátra Segesvárig. Utána, a Kiegyezést követő nagy gazdasági fellendülés idején is nyomorogtak az írók – sem Vajda Jánosnak, sem Reviczky Gyulának nem volt mit a tejbe aprítani. Ady egyik fő témája is a pénzszerzés. Harcol a Mammonnal, meg a „Nagyúrral”, akié a pénz: „Add az aranyod, az aranyod”. Vagy másutt: „Meghal minden és elmúlik minden… De él az arany és a vér”.
Gondoljunk még József Attilára: „Harminckét évem elszelelt, / S még havi kétszáz sose telt. / Az ám, Hazám!” Köztudott tény, hogyha nincsenek olyan mecénásai, mint báró (igen, báró!) Hatvany Lajos, ennek a „töltőtoll-koptató szegénylegénynek” utolsó éveire a biztos nyomor lett volna jellemző. Nem lehetett mindenki Herczeg Ferenc – bár gondolom, a kommunista hatalomátvétel után még a régi Magyarország ünnepelt szerzője is nagyon szűkösen élt.
Az általam egyébként nem nagyon kedvelt Kádár-korszaknak meg volt az a sajátossága, hogy a legtöbb író, ha nem írt a rendszer ellen, meg tudott valahogy élni, sőt, voltak a rendszernek nem-kommunista érzelmű, jól fizetett nagyságai is. Nem akarok sok példát felhozni, de Csurka István például a hetvenes években ünnepelt, sikeres drámaíró volt és még a szamizdatba kényszerített Petri György sem nyomorgott, mert kapott fordításokat és külföldi ösztöndíjakat. Viszont nem sokkal a rendszerváltás után újra kitört a „morbus hungaricus”, s pár kivétellel a legtöbb írónak és költőnek az anyagi helyzete inkább rosszabbodott, mint javult. Egyes magyar folyóiratok már fizetni sem tudnak a munkatársaknak, csak a lap példányait nyomják a kezükbe fizetségként. Állam Bácsi félrefordítja  fejét, új mecénások pedig nem teremnek minden fán. De bizakodjunk: van Balassi-kard, ilyen díj, olyan díj, babérkoszorú. És a pénztelenség már nem csak az irodalmárok kiváltsága – az egész országra jellemző. Ez ugyan nem vigasztal meg engem, de arra a következtetésre indít, hogy a szocializmus ál-egyenlősége helyett most (legalább is részben) megvalósult a szabadpiaci társadalom pénztelen-egyenlősége. Kivételek a BKV kiemelkedő munkát végzett (!) vezetői és általában az állami vállalatok friss nyugdijazottjai.