Márai: Micsoda, az én életem nektek egy gesztus?!

2010. április. 11. - 07:04

Onagy Zoltán beszélgetése dr. Szilágyi Zsófiával

Onagy Zoltán: Április 11-én volna 110 éves Márai Sándor. Nagyon aktív olvasói időszakomban szinte nem találkoztam Máraival, az otthoni könyvtárból hiányzott, vagy rejtőzött. A nyolcvanas évek legvégén foghattam kézbe az első munkáját, egy impresszum és kiadói jelzés nélküli apró Füves könyvet, a polgári polgár erkölcskódexét. Megihletett. Te mikor találkoztál Máraival? Hogyan hatott?

Szilágyi Zsófia: 1991-ben érettségiztem, egyetemen már volt Márai, gimnáziumban még nem. Von haus aus szintén nem: én a népi írók a szokásosnál (normálisnál?) sokkal mélyebb ismeretét hoztam otthonról, nem Máraiét. Arra nem emlékszem, hogy valaki beszélt volna róla órákon, de vizsgáznunk kellett belőle: így első élményként a Széchényi Könyvtár maradt meg, nyári vizsgaidőszak, kint kánikula, bent zúgó légkondi, rohamolvasás, egy nap három regény, köztük a Szindbád hazamegy. Elvarázsolt. Nem (nemcsak), mert Márai, hanem mert az a világ bomlik ki benne, amelyik akkor a legjobban vonzott: a Nyugat indulásának ideje, a raccsoló Dide a homlokába hulló hajfürtjével. És az a melankolikus veszteségérzés, hogy ez már nincs sehol: ha Márainak nem volt, a negyvenes évek elején, mit szóljunk mi... Jó kezdet volt, azt hiszem: máig ezt gondolom az egyik legjobb Márai-regénynek.

OZ: 2000 után a Helikon elkezdte kiadogatni a Márai-életművet, és valami módon az antikváriumokban is felbukkantak a '48 előtti Révai-kiadások, ráadásul A gyertyák csonkig égnek és az Egy polgár recenziós kötelezőként a kezembe kerültek, "csodáltam, ámde nem szerettem" - belé. A szerelem, barátság, hűség, árulás a polgárság/nem polgárság fogalomrendszerébe ágyazva aligha álmodható, ragozható a XXI. század elején. Nem találtam fogást. Hosszú, túlírt, fárasztó, szájbarágó. Belőlem hiányzik a polgári értékrend, netán az átlagolvasó képtelen a politikailag lejáratott főnévvel, nem mellesleg a polgári mentalitással valamit kezdeni?

SzZs: Nem hiszem, hogy csak akkor tudnánk kezdeni valamit Máraival, ha a polgári értékrendet magunkénak valljuk. Az Egy polgár vallomásai mindentől függetlenül szerethető, különösen az első kötet, benne az egyik legjobb magyar regényzárlattal. Az egész lassan kibontakozó, állóképekből szerveződő, sokszor unalmas regény kell ahhoz, hogy igazán „üssön” az a jelenet, amikor jön a hír: lelőtték Ferenc Ferdinándot. „Az ég világoskék volt, híg nyári-kék. Bárányfelhő sem úszott rajta.” Persze, idegenkedni sok mindentől lehet. Márai nem újító szerző, sokszor önismétlő, modoros, a drámái unalmasak: de miért szeretnénk azt gondolni, hogy az írónak hibátlannak kell lenni és tökéletesnek? Ami még lenyűgöző Máraiban, nekem, az a legutolsó naplója. A szembenézés a legteljesebb magánnyal, az öregséggel, Lola elvesztésével, a halállal, azzal, hogy időben is, térben is elvesztette a saját világát, de közben nem érzeleg, nem sajnáltatja magát.

OZ: Külön e mostani évforduló kedvéért elolvastam Rónay László öt éve megjelent Márai-monográfiáját (Nemzeti klasszikusok, Akadémiai). Ebből látható, hogy Márai hat. A monográfia Máraihoz hasonlóan bánik az olvasóval, beavat, felvilágosít, értelmez: "mennek, mennek, minden fűszálnál leguggolnak", a szerző hétszáz végtelen oldalon mindent elmagyaráz. Lehetséges, hogy a magyar kultúrában, az irodalomban mindent a politika intéz, alakít, finanszíroz? A politika most kiemeli, amit korábban lenyomott? Honnan jut erre a politikának energiája, miközben volna feladata bőven?

SzZs: Nem hiszem, hogy Márai sikere politikai nyomásra történne most. Persze, kérdéses az is, mit értünk politikán. Tény, hogy nem beszélhettünk róla, nem ismerhette meg számos olvasói generáció, nem íródhattak róla monográfiák. Most már nemcsak külföldi siker van, de jónéhány fontos könyv is, az emlegetett mellett többek közt Szegedy-Maszák Mihályé, Fried Istváné, Lőrinczy Hubáé. Sok pótolnivalónk van, meg a világ figyelme is ráirányítja a tekintetünket. De ezek a könyvek nem kritikátlan ömlengések, rámutatnak az életmű egyenetlenségeire is. A politika pedig a legkevésbé sem Máraival foglalkozik, ahogy látom.

OZ: Érdekes, miközben elhárító politikai érzékkel jól felvértezett magyar olvasó némiképp eltartja a Márai életművet, hiszen a Nagy Könyv százas listájába csak A gyertyákat hozza be (és talán A polgárt), tiltakozásul, mert úgy érzi, le akarják nyomni a torkán, az elmúlt évtizedben harmincnál több nyelvre fordítják, a német piacon közel egymillió példányban fogy, az olaszoknál az első évben tíz kiadást ér meg, Angliában felkerül a tizes eladási listára, 2004-ben megjelenik az amerikai piacon is. Hogyan kell ezt a kettősséget értelmeznünk?

SzZs: Bele kellene törődnünk (végre), hogy a hazai értékrendünk és a világ ítélete nem feltétlenül esik egybe. Sőt. Ettől még nagyon büszkék lehetünk rá, hogy A gyertyák csonkig égneket szereti a világ. Rejtély van benne, szerelmi háromszög, közös Európa-tudat: és sokszor giccses, ráadásul van egy rész, ahol, emlékeim szerint, egy őzike néz be az ablakon, ez már szinte Bambis. De megérinti a spanyol, olasz, német, stb. olvasókat (ennek okát próbáljuk megérteni, de azért valahol, mélyen mégis rejtély), akiknek meg az én kedvencem, a Szindbád hazamegy nem fog mondani semmit, mert nem tudják, ki az az Attila, aki a „Hosszú az Úristen, rövid a szalonna” verssort írta. Hol itt a baj? Nem hisszük el, hogy szerethet bennünket a világ, mert mi sem szeretjük magunkat. A Nagy Könyvről nem hiszem, hogy érdemes lenne hosszabban beszélni ma már: annyi biztos, hogy ott a gyermekkorban, kötelező olvasmányként megismert művek taroltak, Márait meg nehéz fiatalon megszeretni (és az iskola nem is tesz erre túlzott erőfeszítéseket): nem vicces, a fényképek alapján merev és mosolytalan. Pedig a Zendülőket például érettségi táján érdemes lenne olvasni, ahogy az egyébként nem remekmű, alig emlegetett Bébi, avagy az első szerelem is (egy tanár naplója, aki negyven fölött először tanít koedukált osztályban, és beleszeret az egyik „lánynövendékbe”) érdekes olvasmány lehetne gimnazistaként.

OZ: Eldöntetlen a kérdés, bár én soha fel nem tettem magamnak, a válasz kor- és személyfüggő, most elkövetem mégis: Machiavelli valóban áruló, amikor vissza kívánja könyörögni magát a Mediciek kegyeibe, ezzel szemben Márai válasza az egyetlen tisztességes magyar íróválasz a magyar huszadik században?

SzZs: Az utóbbi időszak nagy Márai-élménye nekem Dárday Pál Az emigráns című filmje volt (egyébként Márai már emlegetett utolsó naplója alapján készült): az öreg Máraira ugyanis ritkán gondolunk, ha egy fotóját kell felidéznünk, akkor sem ősz hajjal, hanem a harmincas évek filmszínészeire emlékeztető, mélabús arcával látjuk magunk előtt. A filmben viszont van egy jelenet, amikor az öreg Márai (vagyis Bács Ferenc), megéhezik, és elmegy, hogy szerezzen valamit – eljut egy amerikai gyorsétterembe, ahol hot dogot eszik. Már nem él a felesége sem, a fia sem, van egy spanyol anyanyelvű, valahonnan Dél-Amerikából való takarítónője, aki egy öreg bolondot lát benne (meg is kérdezi tőle egyszer, hogy mondja, valóban ért valaki a világban azon a nyelven, amelyiken itt gépelget?), meg amerikai menye és magyarul nem beszélő unokái. És megfogadta, tehát nem tartja a kapcsolatot sem Magyarországgal, sem az emigráció irodalmával. (Ferdinandynál láttam több Márai-levelet is: azokban sem volt más, mindig csak az, hogy nem, nem adok szöveget, nem szerepelek az antológiában, nem, nem, nem.) A lakásában a régi, polgári Magyarország, kint hamburgeres, pálmafák és rágózó tinik. Az egyéniség gőgös, századeleji kultusza és a tömegkultúra diadala. Képzeljük el, amint Kosztolányi kénytelen elmenni a hotdogoshoz.

Van egy másik kedvenc jelenetem is: még él Lola, amikor Márai kap egy levelet, itthonról, a demokratikus ellenzéktől, valami olyasmi van benne (mondom, a film alapján beszélek), hogy most már nyugodtan hazatérhetne, igaz, még itt vannak az oroszok, de már látszik, hogy ennek vége lesz, betartani a fogadalmát, miszerint addig nem teszi a lábát magyar földre, amíg szovjet katonáké is ott van, már csak egy hamis gesztus. És akkor Bács Ferenc ingerülten félredobja a levelet azzal, hogy micsoda, az én életem nektek egy gesztus?! Miközben lehet, tényleg egy gesztus miatt ítélte magát erre a mély magányra. A tartása egyszerre riasztó, utánozhatatlan és tiszteletreméltó. Anélkül, hogy ebbe részletesen belemennék, csak a helyzet bonyolultságát jelezném - Ortutay Gyula 1939-ben a következőt írta naplójába: „Márai minden rendszert jól kiszolgálna, ő keserves példája a polgári humanizmus gyáva s férfiatlan típusának.” Aztán 1945, különösen 1956 után Ortutay lett az, aki igen határozottan kiszolgált (ha nem is minden rendszert, de azt az egyet erősen), Márai meg ugyanabban az időben nem volt gyáva és nem szolgált ki senkit. Karinthy Utazás a koponyám körül című regényében úgy jelenik meg Sándor, a „virtuóz író”, a stiliszta, mint aki fél meglátogatni a beteg Karinthyt, ezért meg kell tréfálni telefonon: lehet, hogy Márai nem is volt eredendően bátor. Ezért még jobban lehet becsülni mindazért, amit életében végigcsinált.

Dr. Szilágyi Zsófia: (1973) gimnazista az Apáczaiban, egyetemista az ELTE-n, doktorandusz ugyanott, orosz szakon, aki mellesleg megírta a disszertációját Lermontov Korunk Hőse című regényéből. Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének docense. Kritikus, irodalomtörténész, tanár. 2010-ben ösztöndíjas, Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíj.

2004–től az Ex Symposion szerkesztője, 2002–től a Filológiai Közlöny szerkesztőbizottságának tagja, 2008-tól a Kalligram szerkesztője.

Önálló kötetek: