Lolita, és az írója
Mostanában csak a nagyon merész (magukkal eltelt) szakemberek állítják, hogy a Mű az érvény, a mögötte álló Személy nem számít. A dolog úgy van kitalálva (vélhetőleg az Úr keze benne), hogy ő ketten együtt hatályosak.
Vélhetőleg régebben is így volt, csakhogy a lassan lecsengő, az elmúlt korszak fűrészporral applikált kultúrpolitikája egyszerűen tehetetlenül állt az életrajzok előtt. A szövegeket még csak-csak herélgette, a klasszikusokat is, de az ezer helyen megjelenő nyilvános életrajzzal – túl azon, hogy kihagyott némely kényes passzusokat – nem sokat kezdhetett annak veszélye nélkül, hogy közröhej tárgya ne legyen. Helyette kitalálta és belepasszírozta a népbe, hogy van a feledhető író, és tőle függetlenül az „írói munkássága” címen elfogadhatónak tekintett életmű. Ezen a vágányon aztán cifra esetek, félfejű, féllábú irodalmárok születtek. A helyzeten nem javított, ha a mű maga volt az írói élet leképezése. Mint Nabokov esetében.
Na most: ha a helyzet így áll, akkor a Nabokov iránt érdeklődő kedves olvasó üsse be a keresőbe az Ex Symposion 51-et, amely folyóirat Nabokov életét tárja fel olyan kedvcsináló koncentráltsággal, hogy aki eddig még a főműnek tekintett Lolitán sem küzdötte át magát, kedve támadjon (pl. a Móricz-Csibe-Nabokov-Lolita-párhuzam).
Nabokov élete maga is regény (kell ide egy közhely). Alapvetően unalmas regény. Azaz kezdetben nem annyira unalmas. Gazdag orosz arisztokrata. Kölyökkorától három nyelven beszél (apja, aki a Duma tagja, és akit később meggyilkol egy orosz emigráns, orosz nyelvtanárt kénytelen fogadni mellé, mert a kis arisztokratasarj az oroszt nem használja, nem tanulja); 17 évesen óriási vagyont örököl. De sütheti, 1917-ben hatalomra jut a Nagy Októberi, ekkor Párizsba emigrál. Húsz éveket él Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban. Elismert lepidopterológus (elneveznek róla egy általa felfedezett lepkét). Sakkfeladvány szerző. A sakkfeladványok szerzőit a normális emberek, de a versenysakkozók sem tartják egészen normális embernek. Lássuk be azért, ha egy tárgyalt személy életviszonyait gyors egymásutánban meghatározza előbb lenini eszme, azután Hitler, később az amerikai hidegháborús őrület, nem marad érintetlen.
Ha mindehhez hozzájön három olyan szenvedély – lepke, sakk, irodalom (káros, személyiségrongáló szenvedélyek közé sorolva az irodalmat is) – amelyek külön-külön is képesek megszakítani a kapcsolatot a rációval, de a háromra együtt fogadni lehet. (Szívre a kezet, az emberek többsége attól padlót fog, ha a bolsevikik einstandolják harmincezer holdját.)
Tizenöt könyve jelent meg magyarul, mégis – könyvei példányszámát tekintve – ismeretlen írónak számít Magyarországon. A EX-ből nem derül ki, miért. Én úgy érzem, azért, mert Nabokov nem adja könnyen magát (megjegyzem, egyetlen irodalmi különlegesség se dől be azonnal a kedves olvasó alá, hiszen az olvasó szokások még a nemi vagy étkezési szokásoknál is nehezebben változnak). A pornóvadász, pedofilközeli könyvkedvelőknek komoly csalódás a pornóként elhíresült Lolita. Technikája mozaikosnak nevezhető, ráadásul behoz olyan idézeteket, magyarázatlan információkat, amelyekről – feltételezi – az olvasó, aki Nabokovot vesz kézbe, átköti, érti, funkcionálja. Így van ez. Az író csak az írásra, a felépítményre koncentrál. Az olvasóra alig. Később, amikor a sanda olvasóra is kénytelen gondolni sanda újságírói kérdések nyomán, tizenötször nyilatkozza, tiltakozva a feltételezés ellen, hogy ő látni se látott tizenkétéves kislányt. Nemhogy az életből hozta volna a történetet.
Persze Nabokovot lehetetlenség nem a Lolita felől közelíteni. Az irodalomtörténet a Lolitát a XX. század legellentmondásosabb regényének tartja. Nincs még egy író, aki neve hallatán ennyire „a” kötet ugrik be (hacsak Malcolm Lowry nem a Vulkán alatt-tal). És nincs még egy író a világ irodalomtörténetében, aki alkotott volna egy főnevet, amelynek jelentése még a kevésbé olvasó népek előtt is tiszta és egyértelmű. A pedofília analógiájaként használatos. A Lolita felől közeledve az olvasó szinte bármelyik regényében otthon találja magát. Aki a Lolita Humbert Humbertjét megismerte, személyesen ismeri Pnyin professzort is, ráadásul Liza Logolepovát is. Ez a nő alkotja a Pnyin professzor című regény háttérszíneit.
Nem számít. Nincs történet. Van, de nem a történet határozza meg az élvezetet. Az alapeset: az életben ügyetlen, gyerekkorától megfosztott orosz Pnyin professzor Amerikába települ. Ottan csetlik és botlik, keresi helyét a népek nagy kulturális olvasztótégelyében, ahogy mondani szokás. Keresi a helyét. De nem találja. Mindenféle fotómontázsszerűen megírt, jellemzett, felépített figura mozog körülötte. Nabokov kicsiket lép. Aprózza. Meg sasszézik, elmozog előre-hátra az időben. Az olvasó lohol utána. Nem mindig érti, ki kicsoda, mit tesz éppen, de jó olvasni, menni előre a könyvben. Irodalomtörténeti meghatározás szerint ő az ős posztmodern. Közben pedig nem az. Mérnökember, aki halálos pontossággal szabja a megjelenő figurák jelentőségét, e szerint nyit helyet számára, és mérnökember, aki halálos pontossággal helyez el bizonyos szikrázóan erotikus felíveléseket, fél bekezdéseket a regényben. Azután és azelőtt a maga hangján szól, dé, vagy cé dúrban, nüansznyi, de egymást sorozatosan követő írói fogásokkal.
„A művészet isteni, mert az ember a művészetnek köszönhetően – igazi, teljes jogú teremtővé válva – tud a lehető legközelebb jutni istenhez. S amellett játék, mert csak addig marad művészet, amíg emlékszünk rá, hogy ami előttünk játszódik, az végeredményben kitaláció…” Ezt a mondatot Nabokov követte el egy Dosztojevszkij-tanulmányban. Akit valójában ki nem állhatott, bizonyítják Dosztojevszkij ellenes kirohanásai, ami pedig azt bizonyítja, nagy falat volt neki a jó Fjodor Mihajlovics. Ez pedig nem bizonyít mást, az Istenhez közelítő alkotó ember is választ magának megmászandó hegyet, amit utál, hogy inspirálja.
Még egy Nabokov-mondat, csak hogy tudjuk, merre tartunk, és tudjuk, miért szeretjük, ha szeretjük: „Egy könyv a stílus és a felépítés; a nagy eszme mind csak mosogatólé.” Namost: ez vagy így van, vagy nincs így (Szabó Dezső mondana rá egy súlyos dél-alföldi konstrukciót), azonban igen pontosan kifejezi a posztmodern lényegét, akkor főként, ha eszünkbe jut, a tétel ugyanazt fogalmazza meg, mint az „alanyban és állítmányban gondolkozni”, csak más szavakkal.
Kapcsolódó: Nabokov: Ada + teljes életrajz
