Kapufavers és lesregény – Egy irodalmi est Budapesten – Vasárnapi levelek 137.
Mégis csak úgy lehet, ahogy a fiatal lengyel író, Krzysztof Varga nem oly rég magyarul is megjelent, Turulpörkölt című könyvében írja: „Minden baj ősoka a magyar lélek, márpedig ez az általános nemzeti lélek-zésmód ott van az ételekben is. Magyarországon nehéz lélegzetet venni. Kicsi ország és lapos (…) fülledt levegő, konyhai szagok és alkoholos lehelet keveréke. Ez a falun-városon terpeszkedő nosztalgikus szmog befészkeli magát a budapesti házakba, és akadálytalanul hömpölyög a Nagyalföld fölött…” – és még folytathatnám. Észrevételei meglehetősen jók, de hozzá még jön egy olyan apróság, hogyha engem megcsap ez a szmog, akkor mindig keservesen magányosnak érzem magam, minden vállalkozásommal, minden sikeremmel, és minden barátommal együtt. Hiába. Aztán valahogy, sok gyakorlás, munka, segítség révén, kiegyenesedek, és újrakezdem. Mindig újrakezdem, és úgy látom, nem csak én vagyok ezzel így. Most tehát beülünk az estre. A fiatal költővel kezdik, az író méltatja, megbeszélik, hogy az első könyvnél már csak a másodikat nehezebb megcsinálni, a másodiknál meg már csak a harmadik nehezebb. Nehéz? Akkor hagyd a fenébe! – súgja bennem a kisördög, de aztán kézbe veszem a fiatal költő kötetét, s elolvasom a fülszöveget: „x. y. a legújabb magyar költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője. Rangos folyóiratok évek óta közlik verseit – második kötete ezekből készült, szigorú válogatás eredménye. Verseiben nyoma sincs a pályakezdők útkeresésének, költői mutálásának – ellenkezőleg: érett, fegyelmezett, tudatosan építkező líra az övé. Ez a könyv a kortárs magyar költészet fontos eseménye.” – Vajon ki írta? A költő? Nem a költő? Mindenesetre engedte, hogy rákerüljön a kötetére. Érzem, ahogy ez a nehéz szmog terjedni kezd a levegőben. Végülis mi a bajom ezzel a fülszöveggel? Önérzetes, önszerető, csak éppen nem vall túl nagy önkritikára. Ilyen fülszöveg odanyomintásához arc kell. Vagy legalábbis szmog.
Az hamar kiderül, hogy az élőbeszéd és az írás között nagy különbség van, s írónk és költőnk testbeszéde, hangja, és mimikája kevés. Nem meggyőző rétorokkal van dolgunk. De figyelek, igyekszem közben a levegőt tartalékolni, s arra is gondolok, hogy a legjobb lesz valami jót felfedezni szavaikban, és el is kezd végre a fiatal költő Debrecenről és Szegedről beszélni. Kuncogunk Debrecenen, szeretjük Szegedet. Általánosítások, meg a debreceni metró (szür)realitása. Aztán az író kezd el beszélni, New Yorkban írt Szeged regényéről, melyről meg ezt írják arcszövegnek, hogy „a kötet megjelenését – a szerző hat éven át dolgozott rajta – országosan is nagy várakozás előzte meg.” – és rögtön ezután azt mondja, hogy a nyelv és irodalom, olyan mint a foci, meg nevek, nagy nevek, ó, stb. Csupa név és passz és csel az irodalom. Igen, lehetséges, gondolom, ez a fociirodalom, ez a focinyelv. Nincs semmi baj, ők egy csapat, és ők úgy írnak, ahogy mások fociznak. Fociköltő és fociíró. Kapufavers és lesregény.
Aztán megkérdezik a magyar írót, hogy mi a véleménye a nem oly rég megjelent kritikákról, s ő azt mondja, hogy nem olvasta, nem is érdekli. De főleg egy kritikára kérdeznek rá, csak arról szóló véleménye érdekelné a közönséget, a teremben szinte mindenki olvasta, csak az nem, akinek írták. Ő nem. Ő nem olvashat el mindent, hiszen annyit írnak a könyveiről. Persze, hogy nem.
Kimegyek levegőzni. Az utcáról visszacsalom egy korábban bent fulladozó barátomat, megiszunk néhány pohár bort, és már tudom, hogy ez, amit ma és most és itt magyar irodalomnak neveznek, mindez tehát nem halálos, nem végzetes, de még csak nem is játék. Mindez színtiszta unalom. Ásítunk egyet, s azt versnek hívjuk. Alszunk, és azt prózának mondjuk. Jaj, csak senki és semmi ne zavarjon meg ebben a hosszú, meleg, puha és rettentő mély álomban, míg ez a nehéz gőz, ez a szagos szmog végleg át nem itat, végleg fel nem telíti minden kicsi és magyar sejtünket.
Kapcsolódó:
