Leütés 1.: Függő – Mányoki Endre tárcája

Visz a vonat Szárhegyre. Én persze alszom. Nem is baj, legalább nem zaklat föl a kérdés: vajon honnan szép az Alföld, ha innen nem?
Visz a vonat, utazom Gyergyóba. És persze alszom, nem viselem jól a zötykölődést, főleg ha tizenhárom óra a futamideje. De hát aludni sem lehet csak úgy! – Hallom az öntudatos asszonyt, akinek mindenhol jó, de legjobb sehol (szegény, szegény Rozsos, belülről reszel a hangja, „időjaaaték, térjaaaték, snurr, két fej, öt írás”). Mindeközben szűrt pillám alatt a srévizavi szembeszomszéd formázza a mokány európait, akinek Svejc az otthona, de a Hargita a hazája. Mindétiglen!
És nincs, és nincs alvás! A büszke asszony hirtelen föláll, átellenben beléhajol a média szakos leány arcába (Kolozsvárról tart ő haza, Csíkba, a mamájához, vége a vizsgáknak, ez az este anyué, mennek vacsorázni, levest, egy jó kis vendéglőbe, már nagyon vágyik a marketing után valami háziasra – tudom, mert fél órája ránőtt a mobil fülére és szómágiával próbálja leszedni),
szóval, odahajol a büszke nő, és: „tudja, hogy van egy csúnya folt a nyakán, kedves?” Halkan mondja, hogy jól lehessen hallani. A leánykán bezzeg nem lehet kifogni; kommunikáció szakos a lelkem adta. Konferencia-tárgyalás, megosztott figyelem, ez már nem BA, ez bizony MA szint! „Talán már le is diplomázott…” Zavar, hogy nem figyeltem eléggé korábban, így jár, aki tüllfüggönyök mögé menekül, noha zajlik az élet körülötte.
Mindegy. Elintézik egymás közt, én meg olvasok. J.A. Jász Attila. Krisztus keze, kezének feje, ahogy lehull, kifordul, elpihen festményen, szobron. Négy mű, négy vers, négyszer ugyanaz az egyetlen kegyelem. Sokáig tart, amíg elalszom újra.
A másik lánynál szól a rádió, az MP3-ból persze, de így is hallom, a fülreteszből. Nem zene, az biztos. Onnan tudom, hogy azt mondja: „függő”. E.P.-n honosodtam, még az igazin, ez a szó bizony telibe talál. Csakhogy ez nem az. „Számos új függőséget definiáltunk”, mondja a füldugó, „játékfüggő, szexfüggő, de egyre gyakoribbak a házasságfüggő esetek is.” Hoppá! „Új jelenség –  a vallásfüggés.”
Nem a vonat megy visszafele. Nem is az idő. Én rohanok háttal a valónak. Órája sincs, hogy visszadugtam a kütyümet a tokba: nem hívom fel Icust, túl drága a mobil, ráadásul duplán. Hogy szarrágó vagyok, nem újdonság. De hogy függő is?! … Önvizsgálati fogságra ítélem magam.
Nikotinfüggő vagyok, semmi kecmec. De mert éppen IC-függő lettem, kocog a fogsorom és remeg a gyomrom. Ám meglehet, csak a kajafüggés okán; suskafüggésem gátolja, hogy sok zséért vegyek mű/zlit. A vesefüggéstől majd’ szétreped a zacsim, de civilizációfüggésem nem engedi, hogy a mokány svejcira rázúzzam a klotyót. Elvermelnék a csöndfüggés mélyén, de a médiatündér még nem jutott dűlőre a taverna dolgában, ő nyilván levesfüggő, a másik füldugófüggő. Némaságelvonási tünetek törnek rám, a pofámra húzom Jász Attilát meg a versfüggést, de a legjobbseholfüggő maca mintha az én nyakamat fürkészné, van-e rajta barnácska foltocska, lennék akkor orvosfüggő-jelölt,

ELÉG!!!

üvöltenék föl, tüllfüggönyömet marcangolva: „függőágy leszek s katona, vadakon függő juhász!...”, ám szép csöndesen fékez a vonat, nyakamba billen a málhazsák, megérkeztem.
 Laci Bácsi, Imre, Pati az állomáson, még leesik kicsit a kisebbik táskámmal, kificamítja kicsit a bokáját, hogy sajnáljam kicsit, mert a bartáságfüggésre nincsen gyógymód, nincs ellenszer, nincs bizony.