Weiner Sennyey Tibor : Tengeresszé - A 70 éves Tolnai Ottónak
1.
Gurulós bőröndökben húzzák gurulós életük romjait, zörögnek, amikor csak lábujjhegyen szabadna járni, idegen vagyok az idegenek között, és mégis jobban tartozok ide, mint az idevalósiak. Szétszóródás. Sűrű tömegben teljes magány – ezt jelenti valójában a turizmus, és panelek másolását, hogy így kell érezned magad, és ezt kell csinálnod, mikor nyaralsz, mikor pihensz. Mindez átverés. A látszólagos kényelem valójában tárgyak rémuralma az egyén felett. A tömeg mindig és mindenhol riasztó, mindig és mindenhol tévedés és soha sem felszabadító, hacsak nem a zene, mely még ezen is tud oldani, a jó koncert végül még nagy tömegben is oldás lehet. Oldani és oldódni. Engedni és elengedni. Szabadon szállni, hajózni a végtelen horizont felé – cél és akarás nélkül. Élni, mint ahogy az megadatott. Élni. Hullámozni, mint a tenger. A tenger.
Zágrábba érkezvén Maja Klarič, a kiváló horvát költőnő fogadott minket az állomáson. Egy isztriai dobos lakásában él most nővérével, a fotós Djanával, s nemrég rendezték meg Splitben és Zágrábban az Art Attack második részét, melynek nyomán egy izgalmas antológiát is kiadtak horvátul és – számukra ez már természetes – angolul. Performance-szerű akcióikkal egyszerre ötvözték a street art és a költészet tereit. Maja mindennek a fő mozgatórugója. Évek óta ismerem, még Triesztből, neki köszönhetek rejtélyes helyeket, melyek apró szigeteken bújnak meg, s csak a beavatottak és a bátrak jutnak el oda. Ahogy Zágrábban sétálunk, egy pillanatra megállok, s mondom neki: „Maja, itt valaki megölt valakit, valami véres dolog történt, valami rettenetes”. Hangosan nevet – ó igen… Zagorka! Zagorka? Marija Jurić Zagorka volt az az írónő, akinek legnagyobb érdeme nem az volt, hogy az első horvát újságírónő lett, vagy hogy első férje egy magyar vasutas volt, hanem hogy izgalmas regényeket írt hosszú és tartalmas életében, Zágrábról és a Monarchia életérzéséről. Egyik írásában éppen erről a hídról, a „véres hídról” van szó, és misztikus öldöklésről, mely a Zágráb két városrészét összekötő részen játszódik.
De, mondja Maja, gyere csak, bemutatlak neki, s egy nagy szoborhoz visz, magasabb nálam, szinte óriás lehetett ez a Zagorka, gondolom, és eszembe jut Fellini Casanovájából az óriásnő, aki lenyomja Giacomót, és akire azt mondja, hogy kétszer alázott meg: „egyszer amikor nyert a szkanderben, s egyszer amikor arra kényszerített, hogy szolgájának, a gonosz gnómnak fizessek, hogy a sátor résén át láthassam, miként mossák meg gigantikus testét. Arra gondoltam Zagorka is ilyen óriásnő lehetett, félelmetes és duplán megalázó, hatalmas regényíró, akinek érthetetlen módon nem fordították és nem adták ki magyarul könyveit. Másnap hajnalban mondja Maja, menjetek tovább, Sibenikben már vár titeket unokatestvérem, Bianka fedőnévvel rejtezik, és a Sibenik Times újságírója, egyébként Hófehérkének hívják, mert azon az éjjelen született, midőn a tengerparti Sibenikben jó egy méteres hó esett, mely igazán ritkaság arrafelé. Az úton elképzelem Sibeniket, dalmácia gyöngy-városát, ahogy köves utcáit belepi a hó, a tengerparti sétány pálmafáin vastagon világít, a helyiek kis házaikból ki sem tudnak mozdulni, s a katedrális tetején ember formájú sárkányt ledöfő Szent-György fehér palástot ölt – mint még soha. Mikor először jártam itt, akkor is Maja tanácsát fogadtam meg „Tibor, tudom, hogy mire vágysz. Tudom, hová kell menned. Menj a városomba, Sibenikbe.
Onnan minden nap indul egy hajó Žirje szigetére. Ne állj meg a kikötőben, ne állj meg az ófalunál. Menj tovább a templomon és a temetőn. El fogy majd az út, a hegy tetején megpillantod az illír romokat. Menj a romokhoz, a romok után éles sziklákon kétezer éves ösvény vezet a nyílt tenger partjára, ahol apró táborhely vár. Verd fel a sátrad, őrködj és várj”. „Ahogy parancsolja, Dalmácia hercegnője” – hajoltam meg előtte mélyen a duinói kastély nagy kertjében. A többit már elmeséltem másutt. Így küldött el egy másik alkalommal Cres szigetén egy városkába, ahol semmi más nem volt csak hét öregasszony és hetven macska – s mind a hetvenhétnek ugyanolyan nagy bajsza. Ám a kis városka mellett volt egy hegycsúcs, ahová a kikötőben megismert svájci-némettel másztam fel, s ahonnan egyszerre látni egy kis völgyben megbúvó tavat, a nyílt tengert és a tág eget. Ez a kék szenthármassága, s a kéknek oly sok és oly széles skálája, melyet egyetlen pillanatban megpillantani csak és kizárólag innen lehet. Emlékszem a kékre Cres szigetéről, a felfakadó kővirágzás vörös rozsdakristályaira Žirjéről. Bianka a saját szobáját adta át nekünk, és mivel tudta, hogy különös vonzódásom van az elveszett és elfelejtett emberek, könyvek, sorsok és népek iránt, ezért aztán az illírekről kezd el beszélni – az egyik kedvenc adriai témám –, s eszembe idézte Skardonét, a régi illír városok egyikét, a Krka folyó partján, a vízesésnél. Másnap útra keltünk. Bejártuk, beleértve Zlarin szigetén a kis strandot is, ahol megcsodálhattam ismét, hogy a tenger hogyan csinál egy hajónyi nyugdíjasból óvodást, kis gyerekekből pedig ezeréves bölcset. Mégis csak lehet valami visszaforgató erő a tengerben, mintha minden élő érezné, hogy valami köze van ehhez a különös elegyhez, mely ihatatlan számunkra, mégis méltóbb terének tetszik az élet sokszínűségének, mint a felszín. Ha mi felfelé megyünk, elfogy a levegő, az atmoszférán túl az űrben nem úsznak égi bálnák, csak a végtelen messzeségben másféle világok, másféle Krisztusokkal és Buddhákkal – kik sosem értenék a tenger és az űr végtelensége közé préselt létezők magányát.
2.
Különös hogy ugyanazért szeretem a Tengert, mint az Alföldet – bolygóélményt ad. Álmomban a lángoló betűkkel láttam leírva Héliosz nevét. Viszonyom már nem csak az élőkkel, hanem a Nappal és a Holddal is tisztázott – együtt utazom velük a Kozmoszban –, én és az egész emberiség lángnyelv vagyunk az égő mindenségben – egyetlen pillanatra felcsapó egyetlen lehetőség. Éppen ezért nékünk legnagyobb luxuscikkünk a felejtés, ahogy az emlékezet margójára űzzük a valót, a tudást, a történeteket, legendákat és álmokat. Az álmainkat elfelejteni nagyobb bűn, mint nem megvalósítani. Jónás Tamás barátom egy filmet ajánl nekem, mondom neki egy jó sci-fit szeretnék megnézni Virágommal, szeretem a science fictiont, mindig is szerettem volna sci-fi költészetet is művelni, s a filmben Yeatstől néhány sor: „But I, being poor, have only my dreams;/ I have spread my dreams under your feet; / Tread softly because you tread on my dreams” – ahogy Szabó Lőrinc fordította: „de minden kincsem csak az álmaim; / álmaim terültek lábaid elé; / lépj lágyan: amin jársz: az álmaim” – és tulajdonképpen Danilo Kiš óta mi itt csak a lágyságról beszélünk – talán jobb volna azt írni, hogy gyöngédség.
Mintha Danilo óta a tiszta líra csupán eme gyöngédség nagy óhaja volna – ami éppen nem gyengeség. Különösen pedig a keménykedés és a nyersesség, a káromkodás és az unalom, melyek valahol kissé mindig elvétik a célt, mert végeredményben félelemből születnek. Az ember, aki nyers, kemény, káromkodós vagy unatkozós valójában még önmagának is fél bevallani, hogy mint minden élő: ő is törékeny, s mikor ír, beszél, él akkor az álmait teríti a másik elé. Mennyire belelátok már az írásaikon keresztül mások életébe, s eltűnődök, hogy vajon ők is látnak-e engem ennyire? Virág csak az illír romokhoz érve, a negyven fokban, az úttalan úton, súlyos hátizsákokkal hátunkon érzi egy percre, hogy elég, ezt nem lehet tovább, nem lépdelhetünk gyengéden éles sziklákon, tüskés bozótosban, Héliosz lángoló mosolyának hevében. Ám a látvány a romokról, Žirje szigetének mélyén, az úgynevezett Gradinán mindenért kárpótol. Három kicsiny sziget feszül a horizonton, köröttünk a nyílt tenger, pedig a neheze csak ezután jön. A kétezer éves ösvény az őrhelyre még ennél is rosszabb, hiszen mára szinte nincs is, a nyomokat csak a gazdag fantázia véli felfedezni, s a táborhely még odébb van, mégis végigcsinálja vélem ezt a kőkemény túrát, s vérző lábakkal leérve a part ragyogása mindenért kárpótol. Éjjel persze lehetetlen elaludni. Akkor írom ezt:
Hozzászokni a kabócakoncerthez,
Az apró állatok rejtélyes neszezéséhez.
A tűlevelek és tobozok tompa,
De kitartó puffanásaihoz,
A kövek odaadó omladozásaihoz,
A rovarok kitinpáncéljának
Türelmetlen és örök védekezéséhez,
És a tenger időtlen hullámzásának
Örök és végtelen ismétlődéséhez –
Éppenséggel kell és lehet;
De ahhoz lehetetlen, hogy én,
Az egész szigeten én, az ember
Vagyok a leges-legfélelmetesebb.
Két nap és két éjjel az illírek partfokán – immár második alkalommal vagyok itt, és ennyi elég ahhoz, hogy biztos legyek benne Žirjére úgy járok, mint Zsennyére – közöm van hozzá. Itt aztán írok egy verset, egy feleselőst Borgessel, aki írt egy verset az első magyar költőhöz:
Az utolsó argentin költőhöz
Vajon miért éppen ez a part,
Ahol rajtunk kívül senki
Sincsen? Ahonnan messzire
Hajókat és halászokat látni.
Miért éppen ide és miért nem
A városokra veti ki szörnyű
Hordalékát az adriai tenger?
Csupa fél pár sarú, félig lépett
Fél életek és műanyag flakonok,
Szintetikus korunk szintézis
Nélküli formái, túltartós,
Semmit sem rejtő amforái.
„Óda egy műamforához!” – írjad majd
Távoli korokban az én partom
Nem lebomló múltjáról – te ott,
Egy másik élet messzi partfokán,
Melyet talán még ki sem mosott
Semmilyen tenger ember
Által megkevert örvényeivel.
Leszel-e még tényleg egyedül?
Megismered-e majd a jó magányt?
Hallasz-e majd csöndet és
Hallod-e majd a fák dalát?
Mit tudsz majd az enyéimről,
S akik akkor lesznek – az enyéim
Lesznek-e még úgy igazán?
Ahogy egy régi költő kérdi:
„Ember arcotok lesz-e?” vagy csak
A Látó látja meg mi bennetek és
Bennünk az a kevés hasonlóság?
Mégis, ha hallod még más népben élt
Messzi ősöd más nyelven írt
Mégis a közös költészetbe rótt szavát,
Arra kérlek a múltnak szirtjeiről:
Szeretni taníts, hogy ne az utolsó,
Hanem első légy te majd
Minden költők között.
3.
Splitből kihajózva az egykori Issa szigetén, Vis városkában nyugszunk meg igazán. A Békássy Ferenc Adriaticájában is külön fejezetet érdemlő szigetecske a tenger közepén, mint egy igazi kincsesláda pihen. Múzeumában az amforák, melyekről a zsennyei huszár így ír az északi front tömegsírjából kiásott noteszében: „És pirosló amforában / Emberi álmok titka terjedt: / Görög hegyek görög borába’ / Végtelen vágyak bánata erjedt. // Csukott amfora: s fala rőt / Áthatolhatatlan cserép burok; / Rajta: fejükön kosárba szőlőt / Vittek daloló asszonyok.// Elsüllyedett a gálya, viharba’ / Selyemkelmék, áruk, rabok, / Elsüllyedt a vörös vitorla / És a daloló asszonyok. // Oda temetve, ahol a szikla, / Melyen gyöngyhozó osztriga nőtt / Hol szétfoszlik a fény és ritka /Miként a termés előtt, // Oda temetve gazdag bor vár, /(Az öröm, a régi emberek titka) / Poshadt hínár közt mállik a zár / Finom homoktól elszorul nyitja. //S nem ismerik a földek többé, /És nem a partok, melyek termék, / Elmúlt öröm, elhervadt emlék! / Mikor a telihold lement, / Magányos ágyról száll-e dal? / Bús Lesbos, bús az esti csend, / S az erdő fáradt árnyival. // Eltűnt a kedv, a hang eloszlott; / Najád nem dalol, néma Pán; / Hervadt a szegfű mely piroslott / Szerelmes Szapphó homlokán" – ne feledd sosem is ezt a verset, ha Issa amforáit csodálod. De a tenger mélyén nagy gömböket is találtak, s a régészek találgatták, hogy vajon mi volt a haszna e gömböknek.
Arra gondoltam, tapintva, és érezve, semmi kétség valami hasznuk is lehetett, de az is megtörténhet, hogy az ős görög hajósok annyira tisztelték a tökéletes formát, a gömböt, hogy hatalmas ünnepségek keretei között a tengerbe gömböket eresztettek – adóztak, áldoztak az általuk legtöbbre és legnagyobbra tartott dologgal –, tehát nem egy gömb alakú cserépedénnyel, hanem magával a gömb-formájával. Innen került elő egyébként az első vers, amit a mai Horvátország területén írtak, egy sztélén találták meg a Kr. e. IV. századi epigrammát, mely a görög városka és az illírek harcairól vall, s az én szabad fordításomban valahogy így hangzik: „Bátorságért könyörögve hajóztál ki a mi városunkból / S harcosan illír hajóra törtél, hol halálod várt. / Most Hamusz – hőn szeretett fiad – így lett lám árva! / Ó, bátor Kália, ekkora hőst mint te voltál – sosem is jegyeztek le.”
Elhagyva Issa, vagy ahogy most hívják Vis szigetét Splitben a palotánál találkozunk a zentai remetével, Danyi Zolival, aki fehér autójával, a Lydiától vásárolt Hattyúval – nahát mennyit utaztam ezzel a fehér kocsival (vagyishát Zolival és Lydiával…), egyszer ódát kéne már írni a hűséges járgányhoz… nem megfeledkezve a háláról, amit barátaim felé érzek… de ez az óda folyton elmarad. Utaztam vele én is, Zoli hajtja, s utazott vele úgy tudom Tolnai Ottó is, aki most lett hetvenéves. Különös varázsa van Ottónak, az általa bejárt és megírt terekre sűrű varázsport szórnak szavai, és valahogy az ember ezt a csillogást is látja, nem csak a helyeket.
Így voltunk mi Kaštelivel, a hét kis kastéllyal, mely Ottó magánmitológiájának központi világa, s talán sosem is fejtette ki annyira, mint a most megjelent Világítótorony eladó könyvében, melybe egyszerűen beléptünk, amikor megérkeztünk Ágihoz és Anikóhoz. Két külön világ e két barátnő, mégis barátságuk összeköti a partot, és egyfajta magyar teret teremt Dalmáciában, (éppen) nem elvéve, hanem erősen gazdagítva azt. Anikó, aki judóbajnok volt, s együltő helyében olvasta el hétszer Woolf Mrs. Dalloway regényét – e kettő közül nem tudom melyik a nagyobb sportteljesítmény – átszökött velünk Hvar szigetére, ahol meglátogattuk – csak remélem, hogy nem sértem meg eposzi jelzőmmel, mint ahogy végül Ottót sem sértettem meg soha azzal, hogy „palicsi Tolsztojnak” aposztrofáltam, tehát meglátogattuk a Hvar, avagy az egykori Pharosz, avagy a Fény szigetének legendás költőnőjét, a magyar Szapphót, Ladik Katalint. Együtt sétálva az óváros feletti temetőben, tovább kis sikátorokban, s a legendás hvari bort iddogálva értettem csak meg, mekkora program költőnőnek szigetre költözni. Mint ahogy Ottónak „radikális program: nézni az Adriát” – úgy valahogy mindenkinek mást jelent a tenger, mégis fontos közös metszetekkel. Ottó tengere Kašteli partjainál lelhető meg, Kataliné talán a hvari temető egy bizonyos pontjáról pillantható meg igazán. Az én tengerélményem Žirjénél és talán a Jáva-tengeren. Míg Jónás Tamás meséli, hogy ő Cresnél kivitette magát egy szigetre, melyen egyetlen fa volt csupán és néhány kecske, s kérte jöjjön vissza érte a hajós estére. Ám a hajós exkatona volt, s estére rosszul lett, kiújultak traumatikus élményei, kórházba szállították. Tamás pedig várt, várt mindhiába várt. Másnap délután kezdte magát nagyon rosszul érezni, és nagy(on) nehezen odaintegetett egy vitorláshajót, ami ugyan a sziklák miatt kikötni nem tudott, de kérték, ússzon már oda. Tamás, aki verset írni remekül – úszni azonban egyáltalán nem tud, kézzel lábbal magyarázta, hogy nem tud úszni. A horvát hajósok eltűnődtek kissé, hogy vajon ki lehet ez az ember, aki egy aprócska szigeten, magyarul kiabál, integet, magyaráz, hogy került egyáltalán ide. Végül – így mentett meg néhány horvát hajós egy magyar költőt – bedobtak egy hosszú kötelet neki, s azzal húzták a szigetről át a hajóra. Azóta én ezt a kötelet végtelen hosszúnak látom, mintha az adriai tengerből egészen Budapestig dobtak volna napfényből és tengerből szőtt kötelet, s abból húznának minket ki időről-időre a magunk választotta, mégis elhagyatott szigetéről, hogy folytathassuk utunkat. Bár Tamás gondolom ezt kissé máshogyan élte meg, mégis hálás vagyok neki szép történetéért, mint ahogy Anikónak is, aki végül egy ezerötszáz esztendős olajfához vitt el, s megint azt éreztem, mint Zsennyén, ahol ott az ezeréves tölgy, s még jónéhány ősöreg fa, hogy miután „hazaértem” van erőm újra hazamenni, nem feledve soha ezt a napfényből és tengerből szőtt kötelet, ami minket az Adriával összeköt. Végül eszembe jutott egy vers, amit a žirjei hajóút közben írtam:
Az öreg halász
A kantin sarkában ül az öreg
Szakállas, szigorú arcú halász.
Kezeit végig az úton széttárva
Az ülések karfáin tartja.
Gyanakvással nézi a többi utazót,
A vándorokat és a helybélieket.
Neki Hemingway semmit sem jelent.
Nem tud róla és a könyvéről sem;
És biztosan nem látta Csontváry
Halhatatlan színekből szőtt képét sem.
Számára az a könyv és az a kép halott,
Vagy még csak halott sem, hisz halni
Csak az tud, ami valaha élt.
Tehát a mesterművek néki nem létezők.
Mégis, ha ránézel: ő a könyv és ő a kép!
Ilyen halászok vagyunk mi is Isten
Végtelent látó tengerkék szemében.
