Benevolo lectori salutem!

Az Irodalmi Jelennek – elsősorban persze az olvasóinak – eddigi tapasztalataim, az izgatott szemlélődés fegyelmével szerzett képességeim összességét kínálom fel.
Korszerűtlen, „maradi” énem értékóvásra, elfedett irodalmi (és irodalommal együtt lélegző) alkotások feltárására ösztönöz. Ezért indítom el a Holt költők társasága rovatot, melynek címe természetesen idézet; aki látta a filmet, emlékszik arra a lázas izgalomra, ami a művek érintése közegében magával ragadja sérülékeny, de elszánt hőseinket. Ezt az aurát szeretném én is megteremteni. Lappangó műremekek, elfeledett szerzők, háttérbe szorult életmű-darabkák felidézése révén fogom célomat szolgálni.
Képzőművészek közelében élvén elodázhatatlan feladatomnak tekintem, hogy a társművészetek is helyet kapjanak – méltó igényességgel – az Irodalmi Jelen oldalain. A SzóKép rovat ezt a szándékot hivatott tükrözni. Az irodalom és a képzőművészet kapcsolata ma merőben esetleges. Mintha nem lüktetett volna együtt évszázadokon át a két nagy formakultúra, annyira nincs nyoma a jelen nyilvánosságában a mélyen rejlő közösnek. Holott az illusztrációtól az egynemű közegben fogant művekig (képvers, verskép, jelszobrászat, könyvművészet, intermediális kompozíciók, és sorolhatjuk tovább) ma is él a – Marno János szavával  –  együtt.járás igénye alkotókban és befogadókban egyaránt.
És hát a líra. Erős, offenzív költészet kell. Nagyszerű versek születnek, kiváló kötetek bukkannak fel rendre-másra, nem vitás, az élő magyar irodalomban. De úgy látom, hogy sok minden hiányzik. A versbeszédmód sávja összeszűkült, a műfaji változatosság szegényes, a befogadás terepei szigetszerűvé váltak. A hagyományos folyóirat-kultúra halódik, orientáló-kiválasztó szerepe drámaian lecsökkent. Az új médiumok egyszerre tágítják és szűkítik a publikálás terét; az elszórt kezdeményezésekből alig is állt össze annyi erős értékteremtő és -elemző centrum, mint ami a korábbi időket jellemezte.
Robbanékony, fiatalos lendületű, a formakultúra széles sávjában elhelyezkedő lírára van szüksége a magyar irodalomnak. Vitatható, azt ne mondjam: bosszantó, fölzaklató művekre, a közbeszédben helyet követelő témákra, energikus alkotókra. Humorra, szatírára, éles kritikai attitűdre, nyerseségre – minden eddigi érték óvása mellett. És persze fokozott szerkesztői figyelemre, amely a bírálatot, s még az elutasítást is az alkotó együttműködés részének tekinti. A Mozgó Világ lappangó bár, mégis élő szelleme diktálja ezeket a szavakat. Szerkesztői munkámmal a működő gyakorlat jobbításához kívánok hozzájárulni.
Üdvözlet hát a Kedves Olvasónak! Üdvözlet a közös fedélzeten.

PS. Kérem, hogy gondosan olvassák majd el az induló rovatok programadó fejlécét is.