Gömöri György: Geoffrey Hill, a költészet professzora

A világ tele van rosszabbnál-rosszabb hírekkel. Változatlanul ontja az olajat az Egyesült Államok déli partjától mindössze 77 kilóméterre felrobbant olajkút, naponta pusztulnak (főleg önrobbantók révén) emberek Pakisztánban, Afganisztánban és még az angol futballcsapat sem teljesít rendesen az idei vébén. Ilyenkor őszintén örül az ember egy jó hírnek: elsöprő többséggel  Geoffrey Hillt választották meg az oxfordi egyetemen a  Költészet Professzorának.

Ez a döntés végre helyreállíthatja az állás hitelét. Tavaly Derek Walcottot jelölték a posztra, de egy feminista támadás hatására visszalépett, majd utána az az angol költőnő is meghátrált, akit Walcott helyett jelöltek, de aki részt vett a Nobel-díjas költő évitzedekkel ezelőtti, állítólagos nő-zaklatásának nyilvánosságra hozatalában. Geoffrey Hill viszont nemcsak minden szempontból feddhetetlen, de 78 évesen sokan őt tartják a legjobb élő angol költőnek. Egyetemi kurzusokat is tartott már, nem is egyet – igaz, Oxfordban mindössze trimeszterenként egy, évente három előadást kell tartania, amivel megszolgálja a posztért járó csekély fizetést. De ez a korábban komoly rangot jelentő poszt előtte már olyanoké volt, mint Robert Graves vagy W.H. Auden – mindkettő előadását érdeklődéssel hallgattam még oxfordi tanulóéveim idején.

Hill nem könnyű költő, nem a „nép költője”. Veretes angolsággal ír gyakran nehezen értelmezhető verseket, de van egy olyan tulajdonsága, ami miatt mindig is számon tartottam: különös figyelemmel foglalkozik olyan költőkkel (és általában emberekkel), akik zsarnokság miatt szenvedtek, vagy éppen elpusztultak valamilyen önkényuralom áldozataiként. Van egy négy részből álló kis versciklusa, amelyik Campanellával kezdődik, a Franco börtönében meghalt spanyol Miguel Hernandezzel folytatódik, külön vers van benne a terezini táborban 1945-ben elpusztult francia Robert Desnos-ról, végül az 1938-ban deportált és tífuszban, vagy éhen halt Oszip Mandelstámról. Magyarán mondva, Geoffrey Hill minden kor üldözöttjeivel szolidáris, egyik újabb versében egy sor éppen  Radnóti Miklósról szól, akit az angol költő a mi Clive Wilmerrel együtt fordított köteteinkből ismer.

Hogy ízelítőt adjak Hill írásművészetéből, lefordítottam Mandelstám-versét.
A verset Geoffrey Hill számos évvel ezelőtt, jóval az oroszországi Mandelstám-kultusz fellángolása előtt írta, már benne van „King Log” c. 1968-ban kiadott kötetében, de úgy gondolom, semmit sem avult, nem vesztett hiteléből. Minden nemzetköziségnél erősebb a nagy költők és művészek határokon átívelő szolidaritása.

Geoffrey Hill

Tristia 1891–1938
Búcsú Oszip Mandelstamtól

Nehéz barátom, jobban szerettelek volna
Téged, mint őket. A holtak őrzik lepecsételt életük
S én megint elkéstem. Túl kései
A tisztelgés, a porfelhők, meg az érces kiáltozás.

A sivárságból képek sarjadoznak
Nézd… egy mezőn romok, romok…
Néhányan kezüket bámulják, míg mások
Élelmet keresgélnek az út menti földeken.

A tragédia mindnyájunknak közös.
Bár nem érint minket, megtörtént akkor is –
Hiánytalan, és telhetetlen – kőkemény nyári ég
Fogyasztja, míg önvégéhez nem ér.

Gömöri György fordítása