Alhasi és egyéb fájdalmakról – Tárca az érzékeny férfiasságról

A mai napom úgy kezdődött, hogy ráültem a herémre a biciklimen. Ilyenkor – lányoknak mondom – sajog az ember alhasa. Talán nem annyira, mintha menstruálnék, de azt sosem fogom megtudni. Nem is volt idegen ez az érzés, mert tegnap óta fáj, szerintem attól, hogy amikor a szülői házhoz érkezem, beindul egy reflex, és válogatás nélkül telezabálom magam mindennel. A túrógombóc követte borsós csirkepaprikás egy tányérnyi gulyással kis mennyiségben csodákra képes, nagy mennyiségben lelki baj. Ettől pedig beindul a bűntudat – lányoknak mondom, van ilyen férfiaknál –, és elkezdem ledolgozni, vagy még helyesebben: beépíteni a szervezetbe. Átmegyek a nagymama szőlőlugasába, és felhúzom magam a vasrúdon tízszer, majd látogatás után még ennyiszer. Utána harminc fekvőtámasz, húsz felülés. Apám szerint ettől fáj, megerőltettem a hasamat. Anyám szerint megint csak hipochonder vagyok, van is benne igazság, én is olvastam az Ivan Iljicset, meg egyébként is minden évben vizionálok magamnak valami kórt. Előbbi igen, utóbbi egyáltalán nem férfias. Mint ahogy az sem, ahogy ráültem a herémre, akárha nem is lenne.

Miután ez megtörtént, betekertem fájó hassal az iskolába, ahol másfél hete lefokozták a főnökömet. Már az igazgatói pályázata előtt is szervezték a sörpuccsot, az agitátorok felkeresték a bizonytalanokat (nem voltam köztük), és így a pályázata csak negyvenkét százalékot kapott. Nem rossz az, több mint a Ficóé mostanság. Első felindulásában visszalépett (nőknek mondom, hogy ez férfias, ha csak a férfiak szerint is),  és nem várta meg, hogy személyéről szavazzanak, hisz ettől még vihette volna a tanévet. Ezek után egyik napról a másikra mondvacsinált ürügyeket húztak a fejére, és visszaminősítették közéleti alkalmazottá azonnali hatállyal. Kicsinálták, statáriálisan. Ide került a könyvtárba mellém, ha már jóban voltunk, hadd legyünk egymás mellett, és persze ide jár le szünetekben a legtöbb diák (csetelni, iwiwezni, fészbúkolni), hadd lássák, mi történt. Ide került a maga letépett rangjelzésével (nőknek mondom: a megalázás nem férfias), és vezekel, mintha lenne miért.

Most is itt ül mellettem, nem tudja, hogy róla írok abban a munkaidőben, melyet már – sajna – nem ő ellenőriz. Egyébként jó főnök volt, ha nem lenne elhasznált a szó, azt mondhatnánk: emberséges, csak nem látott a jövőbe, ezt kifogásolták öt évre előre. Meg aztán nem könnyű férfi főnöknek lenni ott, ahol kilencven százalékban nők dolgoznak. Nem a nők miatt, hanem mert ő maga nem nő. De így is megmentett néhány embert háromnegyed állással, de ezt úgy élték meg, hogy elvett tőlük egy negyedet. Most egy kicsit visszaélek a hatalomfosztással, tárcát írok a munkahelyen, dolgozom (talán a jövőmön öt évre előre), de egy ilyen iskolában, ahol ennyire semmibe veszik az ember többéves munkáját, hülye leszek szétdolgozni magam, amíg nem nyomják a pisztolyt a fejemhez, vagy nem rúgnak herén (férfias fetrengés lenne). Pláne, hogy most diák sincs, a könyvek meg ráérnek. Írok inkább (majdnem) minden nap tárcát, mert ha sokszor biciklizem, lesz itt ihlet. Szerdától egyébként is szóbeli érettségiztetés jövő csütörtökig, ott lehet ihleni, ott lehet gyakorolni azt az elhasznált fogalmat, hogy emberség. Ami férfiassággal keverve annyit tesz: fáj az alhasad, ha valamit rosszul csinálsz. Péntektől vasárnapig meg Csönge egy esszével és egy előadással – blogirodalommal, piszoárral (ez is mennyire maszkulin) és hét perccel az irodalomtanításról.

Most sajog az alhasam. Talán a volt főnökömnek is. Nem könnyű, amikor nem a bicikli adja, és nem várják meg, hogy az ember magától ráüljön, hanem alattomosan tökön rúgják. Kíváncsi vagyok, hogy kapok-e belőle.