Költészet, hol a Te hatalmad?

A költészet hatalma címlapján – így beszéltük meg – más írók névbetűiből állt össze Orbán Ottó neve. Poe, Arany, Babits, Mándy, Nagy L., és Goethe, Yeats, Catullus, József A. adták a textúrát, melybe ő beleszövődött, amiből kiemelkedett. S az alcím: Versek a mesterségről és a mindenségről. Ez így együtt a lényeg.

Már rég meg kellett volna halnia. A betegség, amit a testében hurcolt, általában nem ad haladékot. Hamar jön, hamar visz. Igen, van olyan mutánsa is, amelyik lassabban dolgozik, alattomosan, szívósan rombol. Tönkretesz fizikailag, szellemileg egyaránt. Őt a kiszámíthatónál sokkalta tovább kínozta, az elviselhetőnél ezerszer jobban meggyötörte. S hogy a vele vívott szüntelen küzdelem okozta-e, nem tudom, de tönkretenni nem volt képes. Ellenkezőleg: felfrissült, fölszabadult, szelleme kitágult, emberi és írói magatartása megtisztult minden esetlegességtől.

„Túl sok egymást taszigáló elem tesz nap nap után viszonylagossá minden tiszta gesztust. Túl sokszor tűnik föl választásként egy-egy pontosan fogalmazott mondat. Oda jutunk lassan, ha nem fegyelmezzük magunkat, hogy a beszéd minden fajtája-módja valahol és valahogyan gyanút kelt és mérgez…” – írtam’92 szeptemberében a Tiszatájban. „Kavarog, háborog minden, amit irodalomnak hívtak valaha. Hánykolódik a magyar irodalom” – folytattam, s bár hozzá, még mindig nem róla. És tovább: „Ezért kell ma Orbán Ottóról írnom. Mert bár lehet, hogy tévedek, a mostani tudásom szerint csak őt mondhatom klasszikusnak. Aki a teljességet próbálja megidézni, s ezért az ’idézetért’ kimegy a fedezékéből. (…) Kétségbeesett józanság ez, a modern Márkusé, akit nem csalás, hanem a hűség szomja hánytorgat az elemek között. Orbán Ottó ma a béke reinkarnációja.”

Az életét alakította a költészethez, nem a költészetét definiálta át az élete drámájában. Ha vibrál a test, a költő figyeljen jobban! Arra is, ami így és ezért került a látóterébe. Ha tragédiát játszat a Rendező a Költővel, ám legyen: játék a tragédia is. Játék. Lepusztult mégis-szóból Orbán Ottó támasztotta fel csakazértis-szóvá. Játék, de nem a feledésért, az öncsalásért, a nyafogásért, és nem is a vesztés ellen. Játék a közösségért.

Senki nem volt a magyar irodalomban, aki számára a közösség fontosabb lett volna, mint neki. Mindig azt kereste, mindig azt formálta. Az „irodalmiság” neki a közösség megfelelője volt. Így talált rá a vele akart vagy akaratlan sorsközösségben élő elődökre és kortársakra, látványokra, tárgyakra, kultúrákra. Mindenre. Megszólította őket, beléjük költözött, belakta asztráltestüket, szólt a szavaikkal. Fölvette a lábuk, a karjuk ritmusát, és kinevetett a közönségre, ha közben-közben botlott egyet. Élet-tánc, igen. Nem haláltánc, de nem is tánc a halál hatalma ellen. Élet-tánc, ez volt az ő játéka. Életre, ünnepre igézni mindent és mindenkit, aki a rendeltetés szerint része a létezés közös misztériumának.