Sérült személyiségek, perifériára szorult emberek, idegenség és szeretetéhség, kegyetlen és gyötrő álmok, valóság és illúzió kavalkádja, testi-lelki erőszak, amelyet felold ugyan az ölelés, de aztán másnap kezdődik minden elölről, érzelmek, beteges szexuális vágyak, az emberi személyiségünk torzói, az őrület és a normalitás határa – Tom Dugdale merész tettre vállalkozott: megrendezte Tennessee Williams kultikus művét, A vágy villamosát a Kolozsvári Állami Magyar Színház olyan remek művészeinek közreműködésével, mint Kézdi Imola (Blanche), Pethő Anikó (Stella), Farkas Loránd (Stanley), Orbán Attila (Mitch), Varga Csilla (Eunice), Sinkó Ferenc (Steve) és Marosán Csaba, aki a fiatalembert és az orvost alakítja.

Maga még nem hallotta, hogy a huszadik század 1989-ben, egyik napról a másikra véget ért? – Véget? – bámult el Dongó Fabricius. – Hát akkor ez, ami most van, az micsoda? – Ez a senki ideje – mondta most már kissé idegesen az ápoló. (Orbán Ottó)

Saját bevallása szerint egyedül Tandorit nem tudta utánozni; a kortárs kritika nem tudott mit kezdeni páratlan sokszínűségével. A szellem embere, akit a fizikai romlás lenyűgöző magasságokba repített. Orbán Ottóról beszélgetett Dérczy Péter, Parti Nagy Lajos és Nyerges Gábor Ádám.

Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
(Szilágyi Domokos)

Trükkök helyett a valódi düh szikrái,
szóözön helyett belső tűzözön.

​​​​​​​Egymással szemben ültünk a Kortársban, a közös nagy szerkesztői asztal másik oldalán. Zavarban voltam, mint egy vétlen kukkoló, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre. Aztán megszoktam, hogy amikor hozzám beszélt, olyan volt, mintha mindenhez beszélne: a többiekhez a szobában, meg a bútorokhoz, meg a létező összes sarokhoz. Mintha mindig mindenre figyelne, mintha mindig mindent számba venne. Mintha nem akarna elvéteni semmi fontosat, legyen az akár a legkisebb, lényegtelen kacat.