Tankönyv és életrajz egy szupersztárról

Életrajz és tankönyv
19. századi szupersztár

Az olvasó ritkán fut össze olyan könyvvel, életrajzzal, szakmunkával, amelyből azonnal süt a profizmus, a hozzáértés. Ráadásul az első mondattól azt utolsóig nyolcvannal dönget, üresjárat sehol, mellébeszélés semmi, szak-blabla sehol, tények, következtetések, nyomozati anyagok, kapcsolódó ívek. Olvasói élvezet, szerencsés találkozás könyv és olvasó közt. Az olvasó nem ajándékozza el, végigfutja másodszor is, és megfogadja, ha egyszer életrajzi könyvet ír, hasonló felosztásút, tempójút óhajtana. Ami örömet okoz az olvasónak.  
   A világ legegyszerűbb trükkjével vezeti fel Werner Fuld Paganini-könyvét az érdeklődést felcsigázandó: az első tíz oldalon távirati sebességgel elmesél egy halálos történetet, amely egy részt arról beszél, miképpen vándorol Paganini holtteste rejtekhelyről rejtekhelyre, másrészt arról, melyik (egyházi) hatalmasság miképpen kívánja lenyúlni az óriási Paganini-vagyont. A győzelem azonnali, legyen szó bárkiről, a hatalmasok tesznek, amit akarnak, ezt itt Közép-Európában azonnal megértjük. Nem szükséges hozzá külön kézikönyv.
   Persze az ügy cifrább. A mesternek kijut rendesen addig is, amíg az illetékes papok harminchat évnyit váratták a megszentelt sírhelyre. A legenda szerint – amely a sikertörténetet éltette (túl azon, hogy hegedűvirtuóz) – Paganini kibelezte valamelyik szeretőjét, egyik zsigeréből készíttette a g-húrt, de előbb eladta lelkét az ördögnek. Végül úgy engedik unokájával eltemettetni, hogy az örökségből visszaszolgáltatta mindazt a pénzt, amit valamilyen formában az egyháztól vett fel. Az egészhez képest nem sok, csak az ár túlzott kissé.
   Paganini Genovában született. E 18. századi tengeri kereskedőváros olyan, amilyen. Fuld folyamatosan nagy nevekkel rakja körül mondandóját, idézetekkel építi a borzadályos helyszínt, a történelmi hátteret. A felvezetőben Maupassant, később Charles Dickens, nevek végig, akiket ismerünk, vagy nem. De mint irodalomtörténészhez illik, levélrészletek váltják a korabeli idézeteket.
   A könyv a szupersztár életéről beszél. Egy korabeli Mick Jagger, vagy a keleti hagyományoknak megfelelően Viszockij. Botrányok, eltűnések, alkati extravagancia, (apja által kipofozott) extra hozzáértés, különlegesség, legenda, zenész irigyek elképesztő agyalmányai, amelyet egy-egy másik zenész hitelesít. A recept kész, ma is így születik a sztár, illetőleg mostanában a szakmai hozzáértést, az azzal való robotot kiemelik a hozzávalókból. Mert Paganini valami olyat tudott (ha a nők a nyílt koncertszínen elaléltak, ez nem is kérdés), amit más aligha abban a korban. A megfejthetetlen misztériumnak köszönhette, hogy ő a nyomtatott sajtó deklaráltan első valóvilág-hőse. A hazugságok bántották, védekezett ellene, a sztárlétet, az aranyra konvertálható hírnevet élvezte, használta Éppen, mint ma.
   A körülötte születő homályt fokozta, hogy legtöbb művét nem adta ki, zenetörténészek szerint komponistaként középszer, lehet, tisztában volt vele. És hogy titokban alkalmazta 17. és 18. században sűrűn használ húrelhangolást, amellyel érthetetlen fogásokra nyílt alkalma.
   A kötet Paganini halálával kezdődik, halálával végződik. Közte egy művészember élete a nőkkel (a nőről igen szemérmesen és sejtetően beszél Fuld, tiszta coitus alig); a betegségekkel (a betegségekről, szifiliszről, higanykúrákról és érvágásokról, az egész korabeli orvosvilágról színesen, élvezettel beszél Fuld); pénzcsinálás technikáinak felismerésével – na erről hosszabban. Paganinit a világ fösvénynek tartotta, mert rendszerint lerobbant, ha segélykoncertet kellett adnia. Nem bírta gyomra. És ekkor a sajtó ráugrott. sajtónak akkoriban is voltak éles esz' gazdái. Bizarr, hogy az élet mennyire nem változik: a királyok, hercegek é grófok éppen úgy elvárták a jótékonykodást, a téglajegy vásárlást (a Nemzetihez), az árvízkárosultak segélyezését az általuk osztott alamizsnából kétszáz éve, mint ma, és vélhetőleg holnap.
   Paganini fösvény volt. Kétségtelenül. Azt mondja a pálya végén, hihetetlen, mit kellett kiállnia „nevetségesen kicsiny zsoldért” az udvarban. Ja igen. Udvari zenefőnökként is működött, testőrkapitány is Napóleone Elisa hercegnő udvarában. A kor Napóleon kora. Többek közt. Ő az a hercegnő, aki a budoárjában húzatta Paganinivel (ahol a kíváncsi tekintetek nélkül alélhatott), annyira elégedetten a műsorral, hogy azonnal kinevezte testőrkapitánynak, amivel legalizálta a budoárt.
   Fuld maga összefoglalja a 21. fejezetben, mi ez és hogyan értsük: 1828: Wöhler Berlinben megalkotja a szerves kémiát, Humboldt az első földrajzi kutatótársaságot; szabadalmaztatják az első gőzautót differenciálművel, megalakul az első gőzhajógyár, elindul az első menetrend szerinti omnibusz – eközben az osztrák sógorok) azt hitték, a hegedűművész: Niccoló Paganini a Sátán fattya. Komolyan. A szó szoros értelmében. Szerencsés ember, hogy nem indul tovább keletre, mint azt tervezte. 

Onagy Zoltán 

Niccolò Paganini (Genova, Genovai Köztársaság, 1782. október 27. – Nizza, Franciaország, 1840. május 27.) itáliai hegedűművész, zeneszerző, a 19. századi romantika korának legjelentősebb hegedűvirtuóza.