100 éve halt meg Mikszáth Kálmán
Mikszáthot soha nem kellett megszerettetni. Velem. Ott jár minden égen, földön, amint képes voltam megkülönböztetni a felhőt az akáclombtól, a kecskét a fecskétől. Mikszáth mesélt a tollfosztó asszonyok szájából, a tuskóásás közben pihenőt tartó, gőzölgő fejű férfiakéból, de a pap is Mikszáth hangján szólalt meg, a mezőőr is.
Mielőtt olvasni kezdtem, már szerettem Mikszáthot, mint ahogy szerettem hallani az összegyűlt asszonyokat, férfiakat, szerettem elülni félrehúzódva és láthatatlanul a félhomályban, hogy ne zavarja őket szerelmes és csodatörténeteik felidézésében a gyerekfül. Mikszáth folytatás volt. Kicsi gyerekkorom egyenes ágú folytatása hangzásban, derűben, drámaiságban, gyerekkorom maga volt a "girbe-gurba" Palócföld akácligeteivel, elpusztult falvaival, völgyek alján nedvesen csillogó, távoli és mind távolibb településekhez vezető útjaival, a csorda templom előtt szétfröccsenő tehénlepényeivel, a disznószarban kapirgáló vörös kakassal, a trágyadomb alá ásott, a fináncok elől pálinkát rejtő pálinkás tölgyhordójával, a rajban hattyúként repülő libákkal. Mikszáth pedig mindezen apróságok tömbbe rendezve. Csak meg kellett tanulnom olvasni, hogy világos legyen.
Az eredet ott bújik valahol a mélyben, csak nem vesszük tudomásul. Tizenéves kamasz, akiben motoznak, és egyre nagyobb területet foglalnak el végérvényesen a hormonok, és a gyönyörű, szőke, őzszemű magyartanárnő, aki szombatonként kerékpárra pattan (még minden szombaton tanítás), és viszi Nógrád vármegye közeli és távoli tájaira érdeklődő tanítványait – Horpácsra, a hajdani Szontágh Pál birtokra Mikszáthoz, Csesztvére Madáchoz, Gyarmatra Komjáthy Jenőhöz, aztán vonatra szállunk kedvezményesen, föl a Széchenyibe az Első Magyar könyvhöz. És múzeumokba, és mindenhová.
A kerékpárutak a legemlékezetesebbek, ahogy elöl lobog a szőke haj, ahogy csusszog a nyergen a bordó lastex-nadrág, benne a tanárnő gyönyörű feneke, körben tombol a mindig zölden harsogó Nógrád. Vele, a tündéri tanárnővel érkezem a horpácsi házhoz. És ő ott adja elő érzéki szájával a hűvös teremben, hogyan is kell állni Mikszáthoz, hogy értsük a lényeget. A lényeg aligha jött át a tanárnőből, ha mégis, mára elhalványult. A megismételt házasság dátumai, a Tót atyafiak születési éve aligha fértek a folyamatosan támadó destruktív szexuális ingerek mellé, 1873, az első házasság éve olyan régen volt, talán igaz se volt.
Itt, ekkor, ebben a tündéri kapcsolatban, amelyet részemről a legnagyobb jóindulattal se nevezhetek meghitt tanár–diák viszonynak, döntött a sors, eldőlt a sorsom. Olvastam, mint a hülye éjszakánként, paplan alatt, elemlámpa fényénél (anyám nyakon vágna, ha égetem a villanyt), hogy legalább olvasottságommal elkápráztassam, ha már mástól nem káprázik. Mindenki tárol hasonlóan szikrázó tanárt, tanárnőt, aki az irodalom mellé sodródott az eszetlen világban.
Mikszáth számomra a kezdetektől palóc öregapám, akivel állok a lókosi vasútállomáson, várjuk a kormos 424-es mozdony vontatta szerelvényt, rajta a piacról érkező öreganyámat, hogy segítsünk a csomagokat cipelni, és miután beszusszan a vonat, én meg iparkodnék nagyanyám elé, öregapám a vállamra teszi karját, azt morogja: "Lassan, Gazsi, lassan".
Mikszáth Kálmán
Szklabonyán születik, 1847. január 16-án.
Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos, parasztok – magyarán.
1857-63-ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban, 1863-66-ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Az érettségi után néhány félévig "mezei" joghallgató a győri jogakadémián.
1869-től a Fővárosi Lapokban kezdett publikálni, népies-didaktikus írásokat közölt az Igazmondóban és egyéb budapesti, illetve nógrádi lapokban.
Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál esküdt, majd ügyvédbojtár Balassagyarmaton. 1871-ben apja meghal. Ami a lelket megmérgezi című novellájával megnyeri az Igazmondó pályázatát.
1873-ban Pestre költözik, július 13-án titokban, a Mauks család beleegyezése nélkül összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi principálisa leányával.
1873-74-ben újságíró és szerkesztő Budapesten (Hasznos Mulattató, Lányok Lapja, Magyar Néplap stb.). 1874-ben jelenik meg első kötete (Elbeszélések), és hal meg néhány hetes korában első gyermeke.
1875-ben írásaira nem talál kiadót, anyagi gondjai egyre nőnek. Felesége megbetegszik, s hazautazik a szüleihez. Mikszáth ekkor megindítja a válópert.
1878. augusztus 1-jétől a függetlenségi párti Szegedi Napló újságírója. Kákay Aranyos No. 3. álnéven kiad két publicisztikai kötetet (Még újabb fény- és árnyképek, 1878; Szeged pusztulása, 1879).
1880 decemberében Pestre költözik. 1881-től huszonöt éven át a Pesti Hírlap munkatársa.
1881-82-ben megjelenik két sorsfordító novelláskötete: A tót atyafiak és A jó palócok.
1882-től a Petőfi Társaság, 1883-től a Kisfaludy Társaság tagja.
1882. december 31-én újra feleségül veszi Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János.
1887-től kormánypárti képviselő Illyefalván, 1892-tól Fogarason.
1889-től az MTA levelező, 1905-től tiszteleti tagja.
1904-ben megveszi Szontagh Pál horpácsi birtokát.
1910. május 16-án országos jubileum.
1910. május 28-án hal meg Budapesten.
Ady Mikszáthról
Jókait jobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam: Mikszáth 25 év óta, a hogy első írását olvastam, ugyanaz a félelmes, író nagyúr! Persze ma már számot tudok adni magamnak arról a különös, hideg és mégis alázkodó hódolatról, melylyel Mikszáthhoz voltam és vagyok. Ma nem él széles e nagy világon író, a ki annyira, olyannyira, író, mint Mikszáth, hadd mondhassam ezt a paradoxont: irodalmi író.
Bizonyos, hogy önmaguk kegyetlen ostorozásából s az élet lángjának elemésztéséből élő és író poétáknak imádott írója sohse lesz Mikszáth. De hódolnia kell bárkinek előtte, mert az ereje félelmes s mert a legirigylendőbb, legkirályibb életek élete az, melynek eseményei a művész-alkotások.
Úgy gondolom néha, ha Goethe magyarnak születik, okvetlenül az lesz, a ki Mikszáth, mert nem szorozzák meg énjét ködös, germán filozófusok. Goethe, a nagyszerű Goethe, sok rejtett csatornát tarthatott a világ előtt elsírni szégyellt könnyözönök számára.
S egyébként is Goethét valószínűleg csak a rajongó kortársak káprázata s kaján tanárok spekulácziója tették meg görög Zeusznak. Hiszen Goethe azt vallotta, hogy minden szimbólum, a mi történik, s minden csak jel és látszat, a mi látszik. Mikszáth világfölfogása nem ilyen zavart és komplikált: Mikszáth az életet óvatosan leélnivalónak s magasságos megnyugvássál leírnivalónak vallotta.
Mikszáth valószínűleg kinevette azt a két szőrszálhasogató művész-dogmát: 1., hogy az élet álom, 2, hogy az álom az élet. Magyar eszével úgy gondolta, hogy az élet adott valami, kötelesség, melyet töltsünk be lehetőleg kényelmesen és zavargás nélkül. Ezenfölül pedig az élet bárhol. Magyarországon épen nem kevésbé, mint máshol, fölöttébb érdekes és mulatságos panoráma.
Tehát, míg élünk, s míg látunk, tudassuk ezt az életet és látást gyötrődő és vigasztalásra szorult sors-társainkkal. Minden írása krisztusi cselekedet, fölemel, megkaczagtat, feledtet s példát ad alkalmas idegrendszerű lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni, szépen, bölcsen, emberien.
Behunyta a szemét, betömte a fülét sok-sok új dolog előtt, de ezt ő nem képtelenségből vagy gyávaságból, hanem akarattal tette. És ez, épen ez igazolja, milyen nagy ember és nagy művész, milyen nagy író Mikszáth. Ő tudta, hogy csak korszakának s e korszakszülte egyéniségének lehet igazi és becsületes kifejezője.
Nem hadonászott, nem keresett olyan helyeken, a hol nem volt lelnivalója, nem akart mindig és mindig megújulni. Ö csak Mikszáth akart lenni, ezt a Mikszáthot szépen kibontani az akármilyenség lárvájából: művész.
Volna szavam ahhoz, hogy őt a politika is segítette oda, a hol most trónol, de ezt már a sorok kőzött előbb megmagyaráztam. De tanuljunk Mikszáthtól és mosolyogjunk: már az is nagy dolog, hogy magyar író ilyen országos figyelmet nyer és hogy fontoskodnak körülötte ezer és ezerszámra olyanok is, a kik Mikszáth mivoltát még csak nem is sejtik.
Mikszáth fenomén, a legíróbb író és egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem počta, a kik a fogalmakat kölcsönveszik. Már az a nemesen büszke, magasból való nézése a történéseknek, mely minden sorából gúnyosan ránk hunyorít, egyike a legfölségesebb poézis-fajtáknak.
Palócz, nem palócz, kutatták saját külön Gobineauink, de olyan magyarja a magyarság egy válságos érájának, a milyen akkorról nincs több. (Ez az a magyar józanság, a Mikszáthé, a mit farizeusok meghamisítva, az igaz magyarság lehangoló kritériumává próbáltak tenni.)
Nincs egyféle magyar, nincs egyféle ember, de Mikszáth ki kivételes magyar és kivételes ember és nem ok nélkül ünnepli a másféle ünnepekhez szoktatott Magyarország. Egy teljesen más szabású ember, egy jóval fiatalabb, reménytelen s lenézett kortárs, íme meghajol a legíróbb író előtt. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója, de miért legyen több; měa Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörű, s ezért legyünk hozzá háládatosak.
Ady Endre
