Mr. Bikicsunáj – Tárca a kulturális mutációkról, a mémekről és a kérészéletű celebekről
Egy tehetségkutató műsorban tűnt föl az a figura, aki végül viszonylagos tehetségtelenségével tett szert olyan fokú népszerűségre, hogy képzett énekhanggal rendelkező kollégáit jogosan önthetné el az irigység, ha nem lennének tisztában a siker felemásan fénylő kulcsával. Mr. Bikicsunáj nem is tesz mást, mint bebizonyítja: a vers főleg zene és ritmus, nem pedig a jelentés lehetőségét hordozó szavak tömkelege. Persze már Kodály is tudta ezt („tutálibe, málibe”), nem is beszélve az R-GO egykori „csikidám” jelszaváról, amely csakis annak köszönheti létezését, hogy Szikora kezdő angoljával így vette át a „shake it up” amerikai könnyűzenei toposzt. Mr. Bikicsunáj az Alphaville Big in Japan című számának sajátos „hunglish” változatával hívta fel magára a figyelmet, és arra is, hogy a kultúra nem úgy működik, ahogy azt sokan eltervezik.
A kultúrának néha szüksége van egy kis mutációra, akár az emberi szem színének, amely néhány tízezer évvel ezelőtt a kutatók szerint valahol a Kaukázus tájékán tengerkékre váltott, és azóta is őrzi ezt a változatosságot a világ jó néhány homo sapiense. Mr. Bikicsunáj is egy ilyen mutáció, amely színesebbé teszi a könnyűzenei életet, mémként terjed felhasználótól felhasználóig, és lassan önálló szubkultúrát teremt. Nem törődik a zsűri döntésével, amely szerint alkalmatlan megasztárnak, nincs is tudatában saját eredetiségének, de mégis valamiért hiteles a nézők szemében. Leginkább talán azért, mert – tekintetéből látszik – elszántan hisz azokban az üresnek látszó szavakban, melyekkel halandzsázik. Nem más ő, mint egy elszánt dadaista vagy dekonstruktőr, aki szétzilálja a nyelvet, hogy újat teremtsen – hangozhatna a bölcsészduma. Mások szerint csak egy jólelkű idióta, akin lehet nevetni, és még röhejes kiszolgáltatottságával is eredetibb, mint a szétpúderezett, szmokingba vagy szalon rocker jelmezbe öltöztetett kollégái, akik futószalagon gyártják a giccset, a kommersz tömegkultúrát.
Ez a fogékonyság az irodalomban is megmutatkozik néha, amikor önmagukban elszántan hívő alkotók etikai vagy esztétikai határokat tévesztő megmozdulásait nagyra értékeli az olvasóközönség. Hol úgy, hogy nevet rajta. Hol úgy, hogy maga sem tudja, miért ámul egy-egy figura különlegességén. Talán csak azért, mert a magas irodalom nem fogadja be, és megesik rajta a szíve, mikor meglátja benne azt az eredetiséget, melyet az agyonajnározott pályatársakból hiányol. Ilyen lehetett a múlt század elején Szabolcska Mihály, akit a Nyugat alkotói megmosolyogtak, hiszen megkésett petőfiességével már nem is a nagy költőelődöt, hanem annak epigonjait (pl. Lisznyai Kálmánt) utánozta. A közönség viszont zabálta Szabolcska verseit, melyek sokkal jobban fogytak, mint a kortársak kötetei.
De elég, ha a közelmúltban szétnézünk, és rábukkanhatunk Pálóczi Antal Nudista strandon című versének a szerző tolmácsolásában elhangzó verziójára. A mai napig 96 kommentet élt meg a Subba blogon, és Pálóczi néhány hétig valódi irodalmi celeb lett. Miért is? Talán a veretes perverzió ennek oka a szavaló elszánt arcjátékával megspékelve. Talán annyira aberrált a vers, hogy már-már szerethető. Talán kevésbé ártatlan ez, mint a Bikicsunáj, de legalább elmondható, hogy az irodalomnak is szüksége van hasonló figurákra, a nép felkarolta celebekre, mert különben megcsömörlenénk a magas költészettől.
Biztos vagyok azonban abban, hogy ezek a kérészéletű celebek és ezek a néhány hónapig terjedő mémek végső soron jót tesznek a magyar kultúrának. Megnyugtatnak minket, hogy képesek vagyunk a hatalomtól függetlenül sztárt csinálni, képesek vagyunk a giccs mögött felismerni az eredetiséget, és képesek vagyunk még mosolyogni – akár kínunkban is. Ha Mr. Bikicsunáj és társai lekerülnek a színről, választunk magunknak mást, vagy ha nem tudunk: csinálunk egyet.
