Irodalmi Jelen

Zelei Miklós

2010. november. 09. - 07:12

Író, újságíró. Budapesten lakik, több szakmai szervezet tagja. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak alapítása óta tagja. 1998 márciusában szerkesztői tanácsába választotta a kolozsvári Korunk. 1998 novemberétől Az Irodalom Visszavág című irodalmi és kritikai folyóirat szerkesztője (volt).

E dupla recenzióval köszöntjük az írót.

Ezüstpuska és farlövés

Kilátás a völgybe

Zelei Miklós egyik legfőbb jellemzője a háromdimenziós képalkotás, bármennyire meglepő megállapítás egy az epika valamennyi ága-bogát művelő falukutató(?)-irodalmár vonatkozásában. Talán Zelei az első a kortárs irodalmárok közül, aki a két világháború közti klasszikus népi írók és a mai újságírás technikáit bevonva realista prózát ír tárca-álcaruhát húzva rájuk. Az elmúlt évtizedben már érzékelhető volt, olyanféle korszak közelít, amelyben külső és belső terek részletgazdag, nem feltétlenül egységes ornamentikája felzárkózik az avantgárd, a poszta’, és a neoa’ bravúrosan köldöknéző sziporkázása mellé.

Az olvasó hazaérkezik a klasszikus formák közé. A látható anyagok, az ismert burkolóelemek visszaköszönnek. Az ívek, a mögöttes felületek kialakítása és szerkezeti rendszere, az adatok háttérkapcsolása irigylésre méltóan könnyű kézzel történik. Zelei mestere a lírába ágyazott titkok tálalásának, legyen személyes ügy, netán az utódállamok magyar bundaváltása. Apróságaival, intim adalékaival, a magyarországi politikai folklórban mára rendes helyüket elfoglalt sztorijaival kimondottan érdekessé teszi a gyűjteményt a forradalmi álmokból lassan kinövő kortárs számára.

Az apró belső részletek és méretek meglepően romantikusak és kiszámíthatatlanok. Néhol azt a kétségbeesetten nonkonform elképzelést tükrözik, hogy van választási lehetőségünk, kialakult személyiséggel a háttérben módunk lehet valóra váltani a sokáig lefojtott tulajdonosi vágyainkat (lett légyen a tárgy bármilyen természetű is). A következő kisanyagban éppen ezt a reményt szünteti meg irodalmi eszköztára észrevétlen alkalmazásával. Zelei, mintegy félszigetként fordul rá a tisztán irodalmi völgyre, építményét gótikus ablakok, reneszánsz kandallók, viktoriánus kori komódok, hattyúlábú székek és asztalok jellemzik. A látvány megkapó, és a vártnál könnyebb ráébredni, milyen közeli ez a morgó, elégedetlen, kielégületlen, mégis tündéri betétekkel operáló nagybácsi(néni)-stíl, amely – most látom – mennyire közel tud állni bizonyos kort megért emberhez. Magyarán, kell lenni vagy negyvennek. Felnőttként kiúszni a Kádár-éra puha diktatúrának nevezett utolsó tíz évéből, és felnőttként figyelni, ügyeskedni a piacgazdaság címszó alatt működő utolsó tíz esztendőben, hogy az ember ne riadjon vissza a mézbe mártott, ám meglehetősen rezignált és cinikus mentalitás láttán.

Egyszerű, nyitott, tágas és bölcs, mint maga a természet. Az első olvasat szerint funkciótannak látszó összegzésben – A kötéltáncosban – minden eredetileg meghökkentő trükk helyére talál, mint ahogyan az evolúció is megoldja saját rejtélyes ügyeit. Egyszerű, minden a helyén. Személyes és részletgazdag. Empire és neogót. Ezen belül ezer és egy közelítő játékféle az érkezés számtalan ösvényen.

A szétvert karaván hozadéka

A nyár eleji – ismétlést követelő – olvasmányok sorában szorosan egymás mögött menetel két Zelei kötet. A kettézárt falu, és az Itt állunk egy szál megmaradásban. Első érintésre nehéz evidenciaként elfogadni a mára nyilvánvalóvá vált különbséget. A két kötet összetartó matériája más és más.

Egyfelől borzongató politikai abszurd, túlgörgetve minden egzotikus különlegességen, az ember kontra hatalom, és az emberi közösség kontra politikai hajthatatlanság felől projektálva. Ez a közelítésmód a szerzőt a megértés, a szeretet egyértelmű kinyilvánításai felé vezérli Nagyszelmenc történetének feldolgozása közben. A nagyszelmenci falutörténet a garázda nagypolitikával szemben igyekvő kiszolgáltatott kisember, a kíméletlen érdekérvényesítés, és a túlélés lehetőségeinek kutatása. A kettézárt e két alaphelyzet kiválóan poentírozható, szociológiailag jól megrajzolható óriástablója.

Másfelől a szerző – Itt állunk egy szál megmaradásban – a homo sapiens genetikailag rögzült ősemberi tulajdonságai fölött álmélkodik. A tárcagyűjteményben e tulajdonságok fokozatos kiteljesedésének lehetünk tanúi, egy pillanatra sem feledkezve meg a civil lét valósága és a politika ambivalens voltáról, ennek kardinális jelenlétéről a mai, tegnapi (és holnapi) Magyarországon.

Amennyiben a kötetben szereplő anyagok révén megítélhető, a szerző önként vállalt személyes szerepet több karavánban. Ezek a karavánok – nemes céljuk szerint nem terveltek kevesebbet, minthogy soha nem látott magyar oázisba vezetik az országot, s ott soha nem látott paradicsomi létet biztosítanak a kivéreztetett magyar hazának – osztódással szaporodtak. A karaván személyi összetétele bonyolult, hektikus, rendszerint előre megállapíthatatlan minőségű. A feltétlen hatalom megszerzésére irányuló belső mozgás ritkán követhető, a szövetségek gyakran bomlanak. Miután kiderül, lényegében arról van szó, a törzsfőknek nagyobb lepény, kövérebb víztároló kecskebőr jut a véges lepény-, és kecskebendő-szállítmányból, a kivérzett haza mentése megáll a retorika szintjén. Zelei – vélhetőleg ekkoriban – ébred rá, hogy a tehetséges író általában nem politikus-alkat. Vagy ha netán mégis politikus-alkat volna, akkor általában nem író.

Az olvasó – miután felfogja, minél beljebb ér a gyűjteményes kötetben, annál kevesebbet tud dolgozata alanyáról, de ha többet tudna, akkor is keveset tudna – kutatni kezd, honnan a belső információk eredete, honnan ez a helyismeret. Böngészés közben meghökkentő kapcsolódó dokumentumokra bukkan. Ezen dokumentumok ráadásul a hőskor politikai desszertjei – minthogy a felgyorsult háborús viszonyoknak köszönhetően azóta is minden napra jut valami – elveszítették korabeli fényüket. Kikoptak az emlékezetből. Aki nem járt ott, nem részvevőként követte az eseményeket, csak a híradásokból értesült az extrákról, s a tálcán nyújtott értelmezések szerint minősített, kötötte nevekhez, hatalmasságokhoz, néz csak. Ezért azután a külsős örömével fogadja el (be) a profi munkát, novellaként olvassa a goromba tárcát, hangjátékként a remek riportot, glosszaként a kíméletlen tárcát.

Olvasás közben alig fog vissza a szöveg élvezetétől a tudat, hogy ezek az írások megjelenésük idejében harci eszközök, egy elhúzódó csata rekvizitumai. Annál is inkább meglepő, minthogy Megyesi Gusztáv ÉS-ben megjelent tárcáinak gyűjteményéről (A kőtörő ember), külön, darabonként máig képes vagyok megjelölni az évet, nagyjából a nyögvenyelősen alakuló, de mégis csak változó viszonyokat, a tárcát követő botrány méretét, a címadó elvtársat, néha még azt is, kivel, hogyan olvastam. Ez pedig – szerencsés esetben – nem jelenthet mást, a politika, ha lassan is, minden lépést megfontolva, az esztétikum mögé húzódik. Aminek talán éppen ideje volna. A sajtótörténeti események nem politikai okból következnek be, bár nem kell nagyon igyekeznünk, hogy erre is találjunk precedenst. A világ lassan rendeződik, de rendeződik. A tényirodalom még abban az esetben is, ha a politikát találja meg tárgyául – bár a politikát lassan nem volna szabad összekavarnunk a politika cím alatt űzött eredeti tőkefelhalmozással, szabadrablással – irodalmi eszköztárat használ. A tényirodalom, a publicisztika, azzal, hogy a botrány helyett az embert találta meg, olyan szerencsés helyzetbe hozza magát, hogy a mű túlél. Túléli a választott és kinevezett közhivatalok emberkéit, pojácáit, kis- és nagytehetségű maffiózóit.

Zeleiből láthatóan kimaradt a tekintélyelvűség. Márpedig ha hiányzik, veszélyes alapállapotnak tűnik, hogy a kezdetek kezdetén ott lóg a falon az ezüstveretű Winchester. A szögön lógó fegyver kockázatos eszköz, a dráma kezdetén soha nem egyértelmű, merre repül a majdan kilőtt golyó.

Zelei Miklós után kutatva bukkantam az alant következő, különös és szokatlanul mogorva Zalán Tibor szövegre, az MDF rendszerváltó tevékenységének második, kevésbé szerencsés szakaszából, a korszak szürke eminenciásának – korábban tehetséggel vékonyan fölsallangolt költő, és FIJAK-funkci – adresszálva haragosan.

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjúság; ifjúság, az pedig micsoda? Hiszen tudod te azt nagyon jól, az olyan, mint ami volt neked, volt nekem, lesz neki. Állapot, amikor még a szervek működnek (a lélek nem hódol be a mű-ködnek), ilyen voltunk mi, lehet régen, annyira azért nem talán, voltunk a nyolcvanas évek. Ben. Amikor nagyot akartunk. Lezsák, aki most kizár, Elek, akit talán ki fognak zárni, és mások, Kulcsár Szabó, Szilágyi Ákos, Zelei Miklós, Tóth Erzsébet, ők, mi, és mások.“

“Ülök a szobámban, félelem van bennem. Elképzelem, hogy eljön az idő, amikor hívatsz. Amúgy rosszkedvűen, akár az Aczél. És elmondod nekem, hogy nem vagy elégedett. Velem. És lehet, azt fogod nekem mondani. Zalán elvtárs. Pardon, Zalán úr. És semmi bizalmaskodás, ugye? Döntsd el, hogy tartozol! És a hova csak mi lehetünk. Ti a tartozás.“

Ugyanez a hang, ugyanez a megcsalt jószándék és jóindulat mordul ki Zelei Miklós gyűjteményes kötetének kétharmadából. Jellege és diagnózisa szerint a szomorúan vállalt (és beismert) történetfilozófiai képtelenség, az alkati sajátosságok és a transzfomációs helyzetek átmeneti, de egy ideig mégis eltűrt ellentmondásossága. Az diszharmónia végeredménye, visszavonulni az eredendően epés, az erőteljes szarkazmustól sem mentes, de követhető, és tradicionálisan humanoid irodalmi szalonba. A sajátba, ahol a lépcsőtől a kamráig a nap minden percében megkövetelhető a művészlét mentálhigiénés kiterjesztése, amelyre a politikum viszonyai szerint ritkán adódik lehetőség. Ha nem tévedek. Leszakadni a karavánról, annak minden várható ódiumával, nem vállalni közösséget a továbbiakban az erősen megkérdőjelezhető politikusi tipográfiával.

Mindez sokkal egyszerűbben. Az író ráébred, a politika nem az ő világa. De járt arra, pontos naprakész térképpel rendelkezik a napi politikai csapdarendszerekről, ennek köszönhetően – eltekintve a stilisztikai szempontoktól – remekül ismeri a mozgó, alakuló belső viszonyokat. „Egy régi élmény még, – írja Zalán Tibor egy másik bekezdésben, – s már nem is zavarlak benneteket tovább. Amikor a FIJAK-ot felfüggesztették, a pártközpont elküldte ellenünk Jovánovics Miklóst. És ti tárgyaltatok vele, és elfogadtátok a puha gyilkolásokat. Akkor még nem tudtam, még nem értettem, hogy politikusok szólaltak meg, már akkor is, ott: TI. És engem közösítettek ki, aki nem értette meg az idők szavát, aki nem volt elég rugalmas.”

Az élet korszerű

Egyre kevesebben élnek köztünk olyanok, akik tudomásul veszik, alkotói szempontrendszerüket erre alapozzák, az élet minden esetlegessége ellenére korszerű, a történelem pedig – többnyire – korszerűtlen. Ez a hanyatt lökött paradoxon vigyázza a Zelei-kötetben áttekintett tíz rendszerváltó esztendőt – 1989-től 2000-ig – napjainkig. Amikor belefárad a magyar viszonyokba, figyelmét kiterjeszti a Trianon után leszakadt magyar területek hétköznapjainak vizsgálatára. A Kárpát medence magyar vonatkozású emberi történései legalább olyan izgalmasak a vonatkozó információk elől negyven éven át hermetikusan elzárt magyar olvasó számára, mint a hazai események. A határon túli magyarsággal foglalkozó dolgozatokban a riporter felelőssége még komplexebb, nem költhet, nem csúsztathat, nem alakíthatja kedve szerint az anyagot (ha néha meg is tenné). A lila, fájdalomra és a szegény, szerencsétlen árva magyarok kontextre alapozó dolgozatokkal szemben ezért meghökkentő Zelei anyagkezelése. Zelei pontosan tudja, és nem érzi kötelezőnek eltagadni, hogy az ember akár anyaországi, akár a leválasztott területek magyarja, jellemben, emberségben, kompromisszumkészségben heterogén. Ezt a sokféleséget – túl az elismert és elfogadott hátrányos helyzetből kialakult másság gyakorlatán – elképesztő tárgyilagossággal, humorral, gyengédséggel, bántó hangsúlyok nélkül kezeli. Az olvasó hajlik rá, hogy elfogadja, aláírja, a környezet minél súlyosabban terhelt nacionalizmussal, rasszizmussal, annál nagyobb a túlélés ára.

Az átmenetinek nevezett kor – amelyben akár egy Ionescutól lopott közéleti produkció is lefedhető az „átmeneti kor gyakorlatlansága” meghatározással – azt követeli, hogy a polgár mindent fejlődésként fogadjon el. A rabruhás Rákosi Mátyás váci börtönsétája, eszmetörténeti dolgozatai, éhségsztrájkjai, bármiféle történelmi összefüggés beleszuszakolása a korszerűtlen a harmincas években, ám az élet következetlenségének köszönhetően gyorsan „korszerűvé” válik. Talán éppen a könnyen örökölhető és tanulható, a dialektikus materializmus mintájára naponta változni képes korszerű-korszerűtlen ideológia traumatizált és riasztott el egy-két teljes nemzedéket az álságos hitviták közeléből. A megfogalmazott engedelmesség, behódolás, lojalitás és hűség ezen a szinten nevetségesség teszi a rendszert, és teljes kiszolgáló személyzetét.

Minden – a könnyen civilre fordítható napi politika eseményeivel, a szemforgató, akár naponta változó elmélettel szemközt haladó – képtelen története alatt ott a végtelen keserűség, a politikacsinálók tisztességébe vetett, majd a véglegesen elveszített hit. Zelei ma már legjobb, legoptimistább pillanataiban sem képzeli a betűről, a betű mesteréről, hogy az ő tisztánlátásával, szókimondásával, esetleges őszinteségével mindenható volna. A porond melletti első sorból beszél ugyan, ahonnan még érezni a fűrészpor és a fűrészporban elvesző teveszar illatát (ebből a fűrészporból épülnek és szépülnek a Közép-Európát oly mértékben meghatározó obligát emlékművek), de a kötélre már nem mászik fel, az oroszlánokat sem irányítja a hosszú ostorral. Elfogadta, az ember így működik Kárpátok alatt. Hasonlóan, mint 1989 előtt, másként így, más zászlók alatt, de az alapokat meghatározó emberi torzókban éppen így.

A lamináris repülés

Egy újságíró személyek sorozatából állhat. Az újságírásból élő író pedig eleve csapatjátékos. Több létező vagy nem létező, prosperáló vagy csak elnevezésében használható tudomány anyagára támaszkodva próbál rendet teremteni a benne élő egy-tíz figura közt, leginkább íróasztalán és a számítógépében. A rendteremtéshez felhasználja a szociológiát, a politológiát, a pszichoanalízist, a társas lélektan különféle irányzatait, az aktuális történelemtudomány eredményeit és hamisításait, de nem megy el az antropológia, a közgazdaságtan és az ökológia eredményei mellett sem.

Nem vagyok benne biztos, nem illetlen-e a következő megállapítás: Zelei jelentékeny, sokirányú tehetségénél (éppen a napokban volt szerencsém elolvasni egy ezredvégi hangulatú és nyelvezetű Zelei-drámát, Nászéjszakát veszünk címmel) lényegesebbnek tűnik az a páratlan alaposság és szemléletmód, amellyel a látványt kibontja. A történelem magyaráz, de szerencsés esetben megnyugtató oltalom alá helyezi a magyarázhatatlant, és a magyarázatlant is, eközben az író mindent megtesz, hogy kikerülje a kényszerű értelmezések kínossá váló – a hivatalosság által a tömegek egyszerű kezelésére használt – olcsó sztereotípiáit. A helyzetet nehezíti, hogy a kilencvenes évek indulásánál már nem egynemű sztereotip hatásoktól óvja magát az író. Zelei anyagaiból – talán éppen e technika tökéletességéből eredően – végletesen hiányoznak a kifent morális ítéletek, döntések. A tő-, a bővített és a többszörösen bővített mondatok ritmusa vélhetőleg éppen azt a célt szolgálják, hogy az olvasó a szerkezet tempójából, netán tempóváltásaiból ismerje meg, mit, hogyan, miképpen értelmez a szövet alatt az író.

A folyamat azonban nem ilyen egyszerű. Az ütemegyenlőség törvényei szerint kimutatható a kívülmaradás, a közös hódolat iránti igény, és a vastaps-reflex teljes hiánya (mint ingertárgy, ingeresemény) miképpen lassítja le Zelei tollát egy-egy tipikusan torz jelenség, egy-egy alapvetően, ráadásul többpárti konszenzussal rontott folyamat (hogy mást ne, csak a fellobogózott EU csatlakozást holland szemmel elemző A harapkutyák és a szabadság című dolgozatát említsem).

Itt nem csupán az ismert tételről van itt szó, amely szerint a kompozíciónak a jellemábrázolásból kell kinőnie, mert a cselekmény csak úgy alakulhat reálisan, ha a szereplők jellemüknek megfelelően cselekszenek, és ilyenformán a mese és a karakterek eleve meghatároztatnak a szövegkezelés irányváltásaiban. Nem, hiszen Zeleinél nem egyszer fordul elő, hogy egy könnyednek rajzolt lepke után nyúl, és pillangóként szárnyaló tehenet akaszt le a levegőből (Bőr alatti gyógyászat). Ez a novella látva el a szerkesztő-előszóíró Dlusztus Imre három lábjegyzete közül a legtalálóbbal és legellentmondásosabbal, hogy végtére ne történelemformáló szárnyas tehén, helyette utódállami malac legyen belőle a pillareszkető, könnytörölgető Trianon-estek asztalán: „… a haza ott van, ahol pontosan kiszámíthatjuk, mikor hazudik a közhivatalnok – függetlenül attól, milyen nyelven.“ Igen. A helyszín a Csehszlovák népköztársaság, Pozsony, az idő a hetvenes évek közepe. A lábjegyzet technikája azt a pompás kállai kettőst idézi, mely végig jellemzi a Zelei-írásokat. Itt a most következő, korábban elhangzó, az írás koronájának szánt, megrendítő „bozgor”-mondatot (bocsánat) ellensúlyozza: „csak lemegyek az utcára, és egyből nincs hazám”. Copy: Tóth László felvidéki költő, író, műfordító. Zeleinél minden írásban ez történik. Ezzel teszi kerekké a kompozíciót. A szerkezet kezdetén felmerülő köznapi kérdésekre olyan, a kérdéshez viszonyítva extrém válaszokat kapunk, hogy döng belé a fej.

A kötet középpontjába helyezett, tehát gerincnek szánt Itt állunk egy szál megmaradásban című, 1994-ben publikált dolgozat a romániai magyarság mai, tegnapi, tegnapelőtti világáról beszél, humorral, s ahogyan mondani szokás, belegyűrve horizontálisan is, vertikálisan is mindent, ami csak belefér. Az írást – nem szívesen használnám a tudósítás főnevet, a Zelei-darabok ritkán felelnek meg a szakzsargon köznyelvi jelentésének – Avram Iancu kolozsvári szobrának fizikai és szellemi megjelenítésével zárja, hozzásegítve az olvasót, valahogyan el ne tévessze, a román állampolgárként élő magyarok pontosan tudják, amit tudnak, nem téveszti meg őket senki és semmi. Ahhoz túl rögzült a gyakorlatuk, sok-ablakú a tapasztalatok tárháza, hogy tévedjenek. Zelei hangsúlyozásából is hiányzik minden csípőből üzemkész nacionalizmus, de még olyan közeli tónusok is hiányoznak, amelyet rosszindulatú szándék annak nevezhetne. De és csakhogy. Következőképpen zárja az anyagot, hogy semmi ne legyen olyan egyértelmű:

“Lehet talán húsz méter is az oszloppal együtt, amelyen áll. Ha gyakorlott szoborelemző volnék, azt írhatnám, hogy fejfedője a hóhatáron túlra magasodik, talpazata pedig kőgyökeret ereszt az ősi román földbe. Az alant álló kőanyák oly könnyedén emelik föl a nehéz havasi kürtöt, mintha súlyemelő bajnokok volnának. Funar álmodta valósággá a műtárgyat. (…) A román értelmiségiek azt mondják erről a Iancu-szoborról, olyan, mintha a magyarok csinálták volna a románoknak azért, hogy froclizzák őket.”

A redakció bujkáló költője

A terjedelem nem enged további részletezést, de megkerülhetetlen, hogy a bő tíz éve, 1989. július 15-én a Délmagyarországban megjelent Édes Kisasszony! című lírai feljajdulásról ne ejtsek néhány örömteli szót. Az írás közvetlen hatása felér az ötvenes magyar férfi aktuális (prosztata)-zárójelentésének univerzalitásával. Mindenre vonatkozik, mindenről szól, mindent és mindenkit érint. Tehát: nyolcvankilenc, július. Egy hónapja tart a „magyar-magyar” párbeszéd az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között. Egy hónapja, június 16-án a magyar entitás évszázados szenvedélyének hódolva, újratemeti egyik törvénytelenül kivégzett miniszterelnökét. Három hete – mozgalomból – bejegyzett politikai párttá alakul az MDF. A folyamatok megfoghatatlansága, sebessége, és ez az egész hihetetlen erőltetett menet erotikus töltésűvé teszi az író fejében a politikai történéseket – nemigen tehet mást, az ésszel nem felérhető, összekuszált konstrukciók töltése mindig erotikus – és arra ösztönzi, hogy nevezett „Édes Kisasszony“-on keresztül képezze le a teljes magyar valóságot, de számba vegye a „teljes valóság” megtéríthetetlen veszteségeit is. Nem írja le a szabadság szót, nem oroszozik, nem fogalmazza meg, Istenem, ha apám megérhette volna (ez itt az én apám – OZ), sehol semmi direkció, konkrétum is alig. Ha nem tudnánk, mikor, mi, miért és mennyiért, lehet, azt gondolnánk – talán akad is olvasó, aki ezt gondolja –, az öreg pasi elveszett ifjúságát siratja. Attól olyan bánatosan gyengéd.

Nem állom meg, hogy ide ne másoljam a szöveg törvénytelenül visszaható záróbekezdését: „Most ne bámuljam meg, amikor felhúzott térddel, a tarkója alá igazított karral, egy szál bárányfelhőben fekszik a parton, mutatva, hogy múlik a nyár? Az én nyaram. És elvárná, Édes Kisasszony, hogy ne nézzek utána?” E megrázóan szép pillanatban minden középkorú magyar férfiú felismerheti korabeli tanácstalanságát. Ez a szinte néhány soros balladai tömörségű allegória – pontosan ráérezve az elkövetkezőkre – látnoki szimbóluma elmúlt tíz évünknek, és minden bizonnyal a következő tíz is erről szól majd.

Zalán a korábban már idézett írás végén – gyakorló költőként – kevésbé enged a líra csábításának: „Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az utált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy… és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre…”

Az mindenesetre megnyugtató, és meglehetős biztonsággal jelzi a magyarországi irodalmi állapotokat, hogy egy eleve epikusnak szánt és epikának tekinthető kötet elkészült a rendszerváltás feltérképezése céljával, a viszonyokhoz képest a teljes, időrendbe szedett kartográfiai és földtani adatbázist belegyűrve a produktumba. Az is megnyugtatónak látszik a megjelenés évében, hogy konkrét, bizonyítható történelmi vonatkozásai mellett olyan emberi-írói-kortársi emóciók erősítik a szöveg hitelét, amelyek garantálhatják a következő olvasógenerációk érdeklődését, amikor a rendszerváltás, mint olyan, csak mint steril – több oldalról támogatott és értelmezett – politkaelméleti processzus jelenik meg.

Néhány fejezettel korábban úgy fogalmaztam, egy nemzedék véglegesíthető vesztesége – a természetes kiválasztódás révén – bizonyítást nyert a kötettel. Az viszont megállapítható, egy (nem politikus) győztese mindenképpen ismert. Nevezetesen éppen az a Zelei Miklós, aki a korosztály jelen zárójelentését megírta az eltelt tíz évben. Mókás helyzet győztesnek nevezni az írót, amikor szinte biztosra vehető, hogy az összes irodalmi díj erkölcsromboló veszélyét és munkalassító hatását elhárította a feje fölül a következő ötven évre vonatkozóan, minthogy valamennyi, a hatalomban potenciálisan számba jöhető politikai konglomerátum megkapta tőle a magáét (a címben megnevezett cizellált és mutatós ezüstpuskával), e felől nyugodt lehet. A valószínűsíthető és várható díjak összege szerint nem ülhet a babérokon. Az életet nem teszi könnyebbé, mondjuk egy párt-életjáradékkal, államtitkári aláírással érkező csinos utalvány. Ezt a furcsa, természetellenes figurát nevezik a palócok földjén farlövésnek. Az ember azzal szerencsés, hogy több a munkája, azzal jut örömhöz, hogy hajnalban fölkelti a szeretője, azzal győz, hogy veszít. Ez megint csak paradoxon. De nincs mit tenni. Az élet paradoxon. Úgy éljük, hogy legalább ez tiszta és világos.

Forrás, 2001. március

Zelei Miklós, Kiskunhalas, 1948. november 8., író, újságíró, szerkesztő.

Díjai:

Pro literatura díj, 2000.

A Magyar Nemzetért elismerő oklevél, 2006.

Könyvei:

Alapítólevél, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1980.

Híd, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.

Ágytörténetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Hullaciróka, Kalligram, Pozsony, 1998.

A kettézárt falu, Ister, Budapest, 2000

Második kiadás: Ister, Budapest, 2001.