Angyalok városa – Temetői séta zenével, New Orleansban
A Lafayette nem más, mint az amerikai történelem európai ágát sírig, azaz sírokig hűen őrző lenyomata.
Maga New Orleans francia alapítású, ahogy arra neve is utal (Nouvelle Orléans, Orléans-i Lajos Fülöp, Franciaország akkori régense tiszteletére elnevezve). A francia felfedezők indián őslakosok teremtette virágzó kultúrát találtak itt. Végül Napóleon valójában eladta a területet az észak-amerikaiaknak, de további fejlődésében végig meghatározó szerepet játszott a francia kultúra. Ennek leglátványosabb része a francia negyed, a Vieux Carré, amely tornácos-oszlopos, tarkára festett emeletes házaival, csipkedíszes ornamentikájával egy darab „Vadnyugat” párizsi utcaképbe ágyazva.
A 19. században a rabszolgakereskedelem egyik legfontosabb központja lett, s e Janus-arcú történelmi gyakorlatnak köszönhetően még tarkább lett a város etnikai összetétele, a Mississippin szó szerint megindult az élet, a színesbőrűek között új társadalmi, kulturális közösségek jöttek létre, és már ott is vagyunk a jazz, a blues, a ragtime, a dixiland, a country és a southern rock születésénél. És ott vagyunk Louis Armstrong szülőhelyén.
A Lafayette temető a megjegyezhetetlenül hosszú nevű márkiról (Marie-Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier, Marquis de La Fayette) kapta a nevét, aki a Francia Forradalom idején a Nemzeti Gárda tisztjeként jeleskedett, és az amerikai függetlenségi háborúban George Washington alatt szolgált és amerikai állampolgárságot kapott.
A Lafayette, mint a többi New Orleans-i temető, magasra épített, szépen ívelt sírboltjairól híres, mert a város akárhogy is a Mississippi árterének legmagasabb pontjai körül épült ki, történelme során állandó gondot jelentettek a gyakori áradások, ráadásul a tengerszint alatt fekszik, s nem egyszer megtörtént, hogy a víz egyszerűen kimosta a földből a koporsókat. Ennek elkerülése érdekében a spanyoloktól (akik a franciák után a másik fontos tényezőt jelentették New Orleans történelmében) vették át a földfeletti sírboltos temetkezési mintát, amelyek megfelelnek a nálunk is elterjedt kriptaépületeknek. Mivel New Orleansban az említett földrajzi adottságokból következően szinte csak az ilyen kis „házikók” jöhetnek szóba a temetkezéshez, a temetők e kis házsorokkal zsúfolt utcák látványát nyújtják, ezért is emlegetik a helybéliek az emlékezés e kertjeit „Cities of Dead”-ként, azaz sírvárosokként.
De nemcsak maguk a kupolásra faragott, napszítta, itt-ott páratlanul szép kovácsoltvas-kerítésekkel körbevett sírkő-házikók, és az általuk határolt szűk utcácskák csábítanak bolyongásra a Lafayette-ben. A szobrok e temetőben ugyanis élnek. Az angyalábrázolásoknak olyan különösen éteri és tökéletes manifesztációi néznek itt ég és föld felé, hogy nehéz elszakadni a látványuktól. A Lafayette angyalai a szobrászat jóhír-vivői. És a túlélésé. A várost öt éve telibe kapta a Katrina hurrikán, a lakosságot evakuálták, s aztán lassan, csak nagyon lassan indulhatott meg újra az élet. S ennek első igazi New Orleans-i jeleként előkerültek az utcazenészek, a szaxofonok, a pozánok, a bőgők; a klubok megteltek vendégekkel; a Lafayette angyalai pedig megfújták trombitáikat. Azt fújták, hogy When the Saints Go Marching In, és a lelkek együtt örültek és ünnepeltek az idelent létezőkkel.
