Sárközi Mátyás: Egy kalandos életű múlt századi entellektüel

Tulajdonképpen Szabó Zoltánhoz voltam hivatalos 1957 őszén, az emigráns Irodalmi Újság elegáns szerkesztőségébe, a londoni St. George Street-en, de ő megvárakoztatott kicsit a gépírószobában, ahol a masinák kattogása ellenére is hallhattam, hogy a csukott ajtó mögött  vita folyik, Zoltán Ignotus Pali bácsival érvel valamiről. A színen Faludy György vonult át, papírlapokkal a kezében, és bemutatkoztunk egymásnak. Akkortájt volt a negyvenhetedik születésnapja, én meg azon a nyáron múltam húsz. A legendás költő még nem viselt Einstein-sörényt, kékre borotvált volt, bozontos szemöldökű és nyájas. Többféle legenda övezte személyét. Először is ő volt a Villon ballada-átiratok szerzője, másodszor is ő volt az amerikai hadsereg világháborús dzsungelharcainak a veteránja, harmadsorban, de legfőképpen pedig ő volt Recsk túlélője.
Budapesti ifjúkorom idején Faludy György számomra elsősorban arról volt  nevezetes, hogy tolla alól került ki (éppen születésem évében, 1937-ben) az ötvenes évekre már szinte megszerezhetetlen  Villon-balladáskönyv, amit – mivel senki sem akarta ezt vállalni – eredetileg ő maga adott ki, hogy az idők folyamán azután megérjen a kis kötet vagy negyven újranyomást. Irodalmi körökben vita dúlt, hogy megengedhető-e Villon költeményének az ilyen mértékű átírása, hiszen Szabó Lőrinc szöveghű változata minden igényt kielégíthetett, de a Faludy-pártiak azzal érveltek, hogy az ifjú fordító teljesen beleélte magát Villon világába és a szabadon felfogott villoni sorokkal önmagát és a saját világnézetét is ki akarta fejezni. Annyi bizonyos, hogy  gimnazista barátaim fejből fújták a Villon halálos ítéletének margójára írt jegyzet Faludy-féle változatát: Francia vagyok Párizs városából, / mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, / s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, / és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz. 
1938-ban Faludy György megérezte a hitleri terjeszkedés vészjósló szelét, elhagyta Budapestet, és átmenetileg Párizsba költözött. A centenáriumi Koestler-konferencián a már aggastyán korú és oroszlánsörényű költő arról regélt, nyögdécselve, de nagy mesélőkedvvel és színesen, hogy miként vacsorázott együtt a Faludy házaspár és a Koestler házaspár  egy kis párizsi hotelszobában, a tányérokat és a boros poharakat egy vasalódeszkán elhelyezve, hogyan vetett szemet az író a költő akkori csinos feleségére, s hogyan kezdett ki vele az "asztal" alatt, minek következtében a sértett vendég felháborodva ráborította az egész vacsorát.
Faludy György Párizsból Marokkóba és onnan az Egyesült Államokba menekült. Mikor Amerika felvette a küzdelmet a japánok ellen, a költő belépett a hadseregbe és részt vett a csendes-óceáni szigetek dzsungelharcaiban. Nem ő volt ott az egyetlen magyar. Az amerikai sereg katonája volt (nomen est omen) Katona Pál is, akit 1956 után Londonban, mint a BBC magyar részlegének külpolitikai kommentátorát ismertem meg. A legenda szerint valamelyik poros, félig lerombolt falu főterén, az útkeresztődésnél irányította a forgalmat, amikor egy odaérkező konvoj élén haladó dzsipből Faludy kiáltott oda neki: – Szevasz Pali!
1946-ban a költő visszatért Budapestre, mint régi szoci a Népszava munkatársa lett, és nem telt bele sok idő, hogy a teljes kommunista hatalomátvétel után az ávó kazamatáiban találja magát. Sejtette, hamar kicsikarják  hamis vallomását arról, hogy az amerikai kémszolgálat embere, tehát inkább elismerte a koholt vádat, miszerint a jenki titkosszolgálat két tisztje szervezte be. Meg is nevezte mind a kettőt: Edgar Allan Poe őrnagyot és Walt Whitman ezredest.
1950-től 1954-ig volt a recski kényszermunkatábor rabja. Erdőirtásra osztották be. Mint az Angliában 1962-ben, a magyar könyvkiadó, André Deutsch gondozásában megjelent remekmívű Faludy-memoárban, a My Happy Days in Hell-ben olvashattuk, a költő már a kezdet kezdetén felfogta, hogy haláltáborban van, robotoltatják őket, de nem kapnak kellő kalóriamennyiséget a túléléshez. Elhatározta,  mindent megtesz  azért, hogy életben maradjon. Rabtársával, egy ismert szociáldemokrata szakszervezeti vezetővel, a hosszú fűrész két végét húzva döntötték a fákat. De ha az őr távolabb lépett, takarékoskodtak az energiájukkal: a fogatlan élével húzták-vonták a fűrészt. Az is tartotta bennük a lelket, hogy Faludy a barakk sötétjében felidézte a világirodalom legszebb verseit, sőt: új költemények születtek a fejében, amiket azután elmondott rabtársainak, hogy jegyezzék meg a sorokat, biztosan eljön a nap, hogy papírra vethessék e verseket.
1953-ban, Nagy Imre miniszterelnöksége idején oszlatták fel a magyarországi internáló- és munkatáborokat. Faludy György visszatért Budapestre, a Népszavánál megismert Szegő Zsuzsához. Az 1956-os forradalom legázolása után együtt szöktek át kisfiukkal a határon. 1963-ig éltek Angliában. Zsuzsa akkor halt meg rákban. Utolsó kívánsága volt, hogy a költő vigye el Firenzébe. Útközben érte a halál.
Faludy György Kádár-versét véste emlékezetébe sok ezer magyar emigráns. A helytartóhoz szólt: Álnok vagy, szkizofrén, provinciális / s hazug. Opportunizmusod csigája / hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel ! / Rendszerint nem hiába.
Ez is jellegzetesen Faludy György-i, sanzon-szerű, zeneien lüktető költemény, ebben is vannak megragadó vizualitású képek, ez  az a hang, ami verseit oly népszerűvé tette széles körökben. 1989-es hazatérése diadalmenet volt.
Attól lehetett tartani, hogy halálra ünneplik. De még rengeteg energia lakozott az öregúrban. Férfibarátról új, fiatal feleségre váltott, és élvezte az irodalmi, közéleti népszerűségét.
Láttam nyolcvanévesen, egy szabadtéri Hobo-koncerten, ahol állva "csápolt", azaz a fiatalokkal együtt kaszálta a levegőt a dal ütemére, égnek emelt öreg karjaival. Amíg le nem teperte az aggkor gyengesége, remélte s hitte, hogy örökké fog élni.