Veres Péter
Szerelemgyerek. Vér szerinti apja Nagy Posta Péter, gazdaember. Édesanyja Nagy Posta birtokán cselédeskedett. A szerelmük annyira igaz, hogy mikor fiuk megszületett, apja nevét, a Pétert adták neki – egyetértésben. A Veres nevet édesanyja vezetékneve után kapta.
Nem hittem, hogy ilyen nehéz ügy.
Heteken át a nagy lombos szöveg, a nagy szomorú, stílmentes, nehézkes, kisszerű, ügyetlen, mégis pofátlanul magabiztos, baromi önelégült szöveg. Szöveg szöveg hátán. Könyv könyv hátán. Lehetetlen kikerülni alóla. Egy óriásrejtvény a jövő évi Kalendáriumból, a terhesen összezárt karácsonyi ünnep hosszú napjaira bekészítve. Dolgozni, ami a legfontosabb volna, nem mersz, az mégis illetlenség, a rejtvényt szokásból nem küldöd majd be, kimaradsz a nyereményesőből, a fejtésnek semmi gyakorlati haszna tehát, ha csak az nem: újra meg újra keservesen ráébredsz: hülyülsz, mert már négy betűs apróságok sem jutnak eszedbe segítség nélkül, nem csak Dél-Kína vízválasztó hegye követel lexikont, térképet. Ennek megfelelően alakul a karácsonyi áhítat: falhoz csapkodás, szentségelés.
Biztos vagy benne, hogy a szerző, a rejtvény készítője rontotta el valahol. Azután megnyugodva, elhalkulva visszafekszel a padlószőnyegre a feladat mellé, megkísérled máshonnan közelíteni a rontott területet. Az anyag ellenáll.
Veres Péter ellenálló. Kézzel-lábbal tiltakozik a tapasztalat kondíciói ellen, ellenszegül a pillanat racionalitásának, nem hajlik a korral, szövegei, ha mellébeszél is, egyértelműek. Tényként közli, a szocialista nem iszik, nem veri a gyereket, se az asszonyt, napszámos társait főleg nem. A szocialista harcol az emberiség jövőjéért, a szocialista ennek köszönhetően jó ember, nála jobb ember nincs is, esetleg a kommunista (de az nem biztos). Veres Péter nem tartózkodik, nincs akadály előtte, nem kételkedik, semmi nem állítja meg. Robog, mint a felbosszantott bivalycsorda.
Ennyi erő és izom szép is lehetne akár. Ha. Ha nem 2010-et írnánk. Ha negyvenötöt végigaludtam volna az éveimből. Ha a lakótelepi ablakból, gépem mellől nem a Káder-dombra látnék, hatodrangú, nevenincs hivatalnokok, a rendszerváltás és a privatizáció levezénylőinek elmúlt években felnőtt húsz-százmilliós palotáira. Ha nem tudnám, a seregnyi, különös anyagból szerkesztett „jóember” ideológiai segedelmével szétvert családok (szétvert ország, szétvert falu) elhagyott és elfelejtett öregemberei öngyilkolják magukat, mert évszám nincs mód rá, hogy a gyerekeik látogassák őket. És mert semmi nem maradt negyven év hazugságából szimbolikus nyugdíjukon kívül. Nincs miből és nincs miért élni.
Szép lehetne ennyi erő és izom, ha nem jutna eszembe akárhány szépirodalomnak nevezett publicisztikai kötetéről, hogy Veres Péter nem szenvedő, nem csendes, nem semleges, hanem "az első évek" igen hangos, jellemzően rafinált és aktív alakítója.
Ha nem tudnám, honnan jutott el az Alföld fásítási kormánybiztosa rangig. Az NPP két ellentétes szárnya közül miképpen jut el a „jobbszárnyi” Kovács Imre a kilépésig, miután kiderül, köztársaság-ellenes összeesküvés nyomára bukkan a FKgP első soraiban az MKP-vezette belügy; hogyan veszi át a Parasztpárt vezetését Veres Péter.
Sehogy nem világosodik, miért a moszkoviták vezette MKP (70 mandátum) az ekkor már Veres Péter által irányított NPP szövetségese (69 mandátum) a ‘45 novemberében hatalmas fölénnyel (245) győztes kisgazdákkal szemben. Veres Péter nyilván látja a Baloldali Blokk élén: a szakértelem, az erő, a blöff, a merészség, a gátlástalanság, nem utolsó sorban pedig a felszabadító Vörös Hadsereg támogatta Magyar Kommunisták Pártja oldalán a győzelem reménye, feltétlen ígérete. De talán nincs csodálkozni való, ha egy krampácsoló-napszámos zabigyerek, egy gyakran táncoltatott gyepsori kisember arra orientálódik, ahol garantálják neki: „beviszlek a jóba, édes Péter!”, és ott is maradhat. De legalábbis nyugton hagyják, miután történelmi küldetését bevégezte. (Nem kérdés, az FKgP más formában képzeli a földreformnak nevezett kisajátítást, a kisgazdák ismerhetnek valamit az ember természetéből, a közös ló túros hátáról, a közös fék rongyos száráról és arról, se nem drága, se nem ritka, ami közös.)
Fel a cédulákból, újra előkeresem a jegyzet eredetijét, hátha félreértettem valamit, nem szeretnék tévedni.
‘46-ban a Nemzeti Paraszt Párt nagyválasztmányán a veszély érzékelhető, Kovács Imréék elhagyják a pártot, elégedetlenek Veres Péter vonalával, hitvallásával. Pártszakadás következik. „Együtt kell menni a munkásosztállyal még akkor is, ha az együtthaladás során adódnak konfliktusok.” – Veres Péter hat és félórás beszédet tart (példát mutatva Fidelnek, a karibi géniusznak), hogy a jobbszárny ne juthasson szóhoz. Ez olyan szép, olyan tökös.
Rákosi – folynak az előkészületek a ’47. augusztusi választások korábbinál sikeresebb lebonyolítására, és ordítóan szükséges minden vezényelhető, irányítható, hithű párttag – nyilván megsimogatja Veres Péter bajuszos buksiját, „ügyes fiú maga, Péter, hogy’ vannak a gyerekek?”
Világos, a politika harc, némi mocsok, némi csalás és cselsorozat, kiódalgás a humánumból, a szolidaritásból, a vox humaná-ból, egyáltalán az emberségből. Mondják: kiváló szerelőből soha nem lesz kiemelkedő autóversenyző, mert mások az indítékai, más kézzel nyúl a géphez – az író, fegyverzetét odahagyva, a politika szolgálatába áll. Fekszik.
Kényszerhelyzet, ám örömteli kényszerhelyzet. Parasztpolitikus aligha képviselheti szeretett ridegparasztjai érdekét a kolhozrendszert megcélzó, a kékcédulás választásokig magát jelentős tömegek képviselőjeként aposztrofáló párt oldal-, majd farvizén, de ez Veres Pétert láthatóan nem zavarja. Marad. Üzemel. Harcol. Építésügyi miniszter, majd honvédelmi miniszter, a fél ország az ő katonás fazonján tréfálkozik és röhög, ha mer. Az farvíz éppen megfelel számára.
A Baloldali Blokk farvize tiltakozik a B-listázás túlkapásai ellen, kéri Rákosiékat, mondván, talán nincs itt minden jól. Veres Péter helyzete azzal, hogy parasztjait herélik, nem változik. Ő egy jó szocialista paraszt, de ezek az elvadult és elvakult komenisták, ők csinálják a bajt a népnek, nem mi, mink szocialista lelkületű, jó magyar parasztemberek vagyunk. A Moszkvából hazakeveredett zsidókkal, akik nem ismerik az áldott magyar nép szellemiségét, velük van időleges problema. De türelem, kiböjtöljük és legyőzzük őket (alámerül, kibekkel).
Egy év után (’47. aug.) a Baloldali Blokkban kiszolgáló személyzetnek tűnő Nemzeti Paraszt Párt újra tiltakozik a Parlamentben, petíciójukban az ellenzék egyik pártja (Pfeiffer) mandátumainak megsemmisítését követeli, mert micsoda szemétség azzal gyanúsítani a Balodali Blokkot, hogy választási csalással lopja össze a szükséges többséget (kékcédula = névjegyzékkivonat). Az NPP tiltakozik és követel, minthogy rossz hírbe keveri őtet az ellenzék.
Ekkor még nem tudni, ez a rossz hír kavics a bazalthegy lábánál.
Egy öreg balmazújvárosi szocialistát, a kulákhajsza idején, nem tudván a Tanácsköztársaságban szerzett „politikai becsületéről”, letartóztatnak, Debrecenbe viszik, közben felesége szégyenében és kétségbeesésében felakasztja magát. Az öreg szocialista is felhúzza magát miután megtudja, felesége öngyilkos lett. „1953 után, amikor tudomást szereztem róla, mert sokáig még nekem sem merték megírni, sem megmondani, elmondtam Rákosi Mátyásnak azzal, hogy az ilyen „justizmordokból” már sokszor lett történelem. (...) Erről akkoriban cikket is írtam a Szabad Népbe. Persze, a helyi vezetőknek a szorongatottság idején nem juthatott eszébe, hogy az Oláh család meghurcolásában és tragédiájában nemcsak a módosabb parasztságot sértik, hanem a szocializmus jóságában, emberiességében való paraszti hitet is. De azért 1955-ben újra elismételte Rákosi a „kutyából nem lesz szalonna” jó „népiesnek” érzett mondását.”
Veres Péter csodálkozik, hogy még neki se merik megírni az érintettek az esetet, és a többi százat és ezret. Csodálkozik, még ekkor, a szöveg elkészültekor is, 1967-ben. Csodálkozik, szemét forgatja, hogy de hát sorsosaim, szívem-lelkem mindig is a tiétek volt, életemet és véremet adtam volna értetek, ha megbíztok bennem, de ha – mint látható –, nem bíztok bennem, én sem tudok segíteni rajtatok véreim, szeretett ridegparasztjaim. Még ‘67-ben sem jut eszébe, a paraszt a nincset a politikus lelkiismeretével azonosítja. Így történik azóta is. Mivel azonosítsa?
Veres Péter csodálkozik, utazgat, meghatározhatatlan érdekeket képvisel a mókás NÉPFRONTban (miként később Pozsgay elvtárs), üldögél a Házban, képvisel és képvisel, a visszajelzések szerint mindenki örömére és megelégedettségére – 1947-től 70-ig.
A történeti fejlődés kritikai elemzését elvégző MSZMP értékeli Veres Péter egyéniségét, politikai tevékenységét.
A közösen megtett útra visszatekintve Kádár így fogalmaz: „Az idők folyamán három nagy kérdésben volt komoly nézetkülönbség és ütközés. Kettőben ő tévedett, egyben neki volt igaza. A viták egyik forrása Veres Péter egy időben vallott azon nézetei voltak, amelyeket kisparaszti, kisárutermelői illúziók és nosztalgiák terheltek. A másik forrása, amelyben Veres Péternek az akkori hivatalos állásponttal szemben kezdettől igaza volt: azok a torzulások, amelyek a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején súlyos károkat okoztak a szocializmus építésében. A harmadik nagy vitánk ezen hibák kijavításának útját-módját illetően volt.” Remek. Veres Péter a nép pártján két fényes csizmáját bátran megtámasztva összecsap Kádár elvtárssal. Az ember, a kedves olvasó, a hülye, kasztrált magyar egyszerre tudja szeretni Kádár János és Veres Péter elvtársakat, akik összecsapnak a szeretett magyar nép érdekében, ha a szeretett magyar népvalakit nagyon akarna szeretni a felajánlkozó pillanatban.
Nem tudhatni pontosan, mi van, ha a koalíciós idők pártjai jelentősebb ellenállást tanúsítanak, ha több ész, távollátás, történelmi empátia jut pártvezetőknek, és nem engedik ilyen olcsón felvásárolni magukat, mint az elszabott kupec, aki a jövő évi termést veszi meg hozomra, szóbeli előleggel. Pedig Veres Péter mennyire utálja a kupeceket, a szatócsokat, hasonlókat, a kupec szitokszó, anyázás Veres Péter literatúrájában.
Nem tudhatni, megúszhatta volna-e az ország a negyvenhéttel kezdődő ötvenes éveket, netán kevesebb vér, kevesebb megaláztatás, értékvesztés, kevesebb eszelős gőg, kevesebb mérhetetlen nagyság irányítja az országot. Kelet-Európa valamennyi odapöttyentett vörös államvezetése végignyírja a maga népét a sztálini terminológia iránymutatásának megfelelően, a magyar terminológia felé igazítva.
De nincs ha. Vanok vannak, tények. Veres Péter nyikorgó sámlija a cseresznyéstál mellett.
Persze nem volt ez mindig így.
Veres Péter üldögélt a messzi távolban, valami könyvtár V-éjénél, akit majd egyszer végig kell nyálaznom. Tiltott könyvtárrész. Nálunk ugyanis nem szokás Veres Péterről eszmét cserélni. Az olvasandó írókról szokás.
Az elhallgatott irodalmárok kérdés és külön lista nélkül is a tiltott, jobb esetben tűrt szerzők csoportjába tartoznak, néhány kivétellel, mint pl. Ilyés Gyula. A Puszták népét beszámolási kötelezettséggel kellett elolvasnom, viszont minden megjelenésekor hozzáfűzte szigorú tanaram: amikor Illyés ezt a szociográfiát írta, még nem volt áruló. (Az Egy mondat nem járt Észak-Magyarországon, de ha járt volna, sem változtatott volna semmin. Ugyan min kellett volna változtatnia?- Nógrádot, az Ipoly medencét 1960-61-ben éri el a második téeszesítés, kit érdekelt egy bármilyen szuggesztív, pontos, önmagát értelmező vers, ha a szőlőről, a krumpliföldről, a kaszálóról van szó, ha reggel jönnek az aktivisták, a rabomobil?)
És ezt – többek között ezt is – vita nélkül, így kellett elfogadnom. Kötelezően. Velem soha nem vitatkoznak eldöntött ügyekben. Én se vitatkozom elhatározott ügyekben. Ha kétségeim volnának, azért, nehogy változtatnom kelljen. Ha nincsenek kétségek, minek vitatkoznék.
Veres Péter ekkoriban sehol nincs. Egyetlen emlékeztető, korabeli mondattöredék sincs, amelyet most átértelmezhetnék a könnyebbség kedvéért. A cifra idők kezes pártelnöke, furcsa miniszter, benne a keze a dolgokban, ennyi – ezek szerint – éppen elég, hogy kiiktattassék a családi archívumból. De nem egészen így. Ennyi könyv, ennyi Péter bácsi – valaminek csak kell rejtőznie, valami érvényes csak található ekkora tömegben. Gondoltam, majd ha egyszer kórházban, szanatóriumban, hetekre eldöntve.
A csábító képben nem szerepel, hogy ekkora az ívszám, ennyi a fáradt önismétlés, érthetetlen mellébeszélés, ijesztő szocialistázás, és mindenre ráadásként valami társadalomtudományos blöff. Se eleje, se vége hungarológiai eszmefuttatás a ridegparasztról és annak kiválóságáról, az új magyarság eszméiről, a népről, a polgárság végéről, a „mi népünk elfojtott ösztönerőiről”, a szláv veszélyről, az „idegen urak” veszélyéről, arról, hogy fogyik a paraszt, márpedig a magyar népet, magyar ízlést, észjárást, magyar sorsérzést a paraszt jelenti.
Ha húsz, netán harminc éve bukkanok erre a mondatra, amikor még emlékszem a magyar paraszt figurájára, jobban járok. Emlékeim szerint a korabeli magyar paraszt asztal alá köp a földes konyhában, legyek járják az ételt, kapával üti agyon a magáról megfeledkezett csirketolvaj kutyát, de a gyerek is, az asszony is kapanyéllel kap. Akkor még képes lettem volna feltételezni, attól magyar a magyar, ha asztal alá sercint, ha fényes fával neveli a családot.
Másik: ha erre találok rá a Szülőföldemben, miközben senkitől még csak hasonlót nem hallottam: „Ebben a népi tenyészetben növekedett, majd forrt (lásd a forradalom szó értelmét!) az a feszítő majd robbanó társadalmi erő, amely az új rendet létrehozta.” – vélhetőleg elképedek az olvasott Veres Péter-i, és az ismert vélemények különbségén. Ugyan miért hallok alapvetően mást tizenévesen a forradalomról, a feszítő erőről, az új rendről és annak létrehozóiról?
Még az is megtörténhet, ha Veres Péter másképpen fogalmaz, valamennyivel közelebb hozzám, bevisz az új rendbe, odasodor alakítóihoz, nyomban ráhajtok a helyi MSZMP egyik alvállalkozására. Vicces dolgok ezek. Az öregek – apák – egy része azt tanulja meg apakoráig, és adja tovább, ne higgy senkinek, ne higgy semmiben, csak magadban, az erődben, a családban. Az öregek más része azt tanulja meg apakoráig: jön a messiás, a nagy igaz bíró, aki rendezi a rendetlenségeket, mézeskalácsot, örök boldogságot oszt a jóknak, korbács vár a rosszakra. Akinek első kategóriás apa jut, csodálkozva hallgat, bosszankodik hívő kortársán, azt hiszi, ez a hülye nem látja, mi veszi körül.
Véletlenül úgy alakult, hogy a több hetes Veres Péter levezetéseképpen ribizlit, kétéves málnavesszőt metszek az Esztergom fölötti Vaskapuban, ahová Tanner Ilonka hordja a nőjét, kedvesét, szerelmét 41 tavaszán, előttem sétálnak összeölelkezve fölfelé, a mára hatalmas diófák még nem fedik be az egész utat. Babits már halálán. Egy-két hónap, és Veres Péter közli: nem ír a Babits-emlékkönyvbe. Ő az egyetlen a felkértek közül. Tudhat valamit.
Veres Péter, Balmazújváros, 1897. január 6. – Budapest, 1970. április 16., író, politikus, honvédelmi miniszter 1947–1948 között.
