Szívvonaltól felfelé
Egy nyári fesztiválban az az érdekes, hogy akkor is jó, amikor nem hiszed annak. Szakad az eső, a garázsban száradnak a ruháid, öntöd magadba a bort és a törkölyt, és várod, hogy enyhüljön az idő, annyira legalább, hogy eldönthesd: az autóban vagy a sátorban töltöd-e az estét. Aztán jön egy ember, hasonlóan részeg, szomorúan, az elégedettek keserűségével, akik rájönnek néha, mindenük megvan: luxusautók, luxusmunkahely, luxusproblémák, luxusbarátok. Kedvenc vörösborodat iszod, egy barrique-olt egri kékfrankost, és tudod, hogy ritka az elfogadható ebből a fajtából, de ennek szilvalekvár az íze, ha eszel hozzá mandulát. Ám nincs hozzá mandula, csak az ember, a luxusproblémás, aki előbb kifogásol, mint kóstol, kóstolgat téged, elszakad a cérna, belemész a vitába, hogy az előítéletek mindig a kékfrankossal kezdődnek, mert egy rossznak tűnő szőlőfajta is lehet olyan, mint a tömegből kiragadott figura, aki miatt aztán elkezdheted utálni az összeset, aki nem bikavér.
Aztán megérkezik a luxusbarát, tolókocsival érkezik, Gábornak hívják, bemutatkozik, jogász. Hallotta a hangot, mondja, hallotta, hogy lehetnek itt még emberek, és csak begurult, leül, de ő mindig ül, tulajdonképpen, most veletek ülne tovább. Kér egy kicsit a törkölyből, mintha tudná, hogy nem lehet kimondani: kékfrankos, mert jobban ismeri a barátját, mint ti, akik védekeztek, ahelyett, hogy nevetnétek, és elfelejtenétek azt a bort. Tibi verseket olvas fel neki, mert Gábor hallotta a szállásadótól, hogy íróemberek szálltak meg itt, kíváncsi hát, mit és hogyan. Teri néni, a háziasszony pedig örül neki, hogy itt a sajtó, itt ázik halomra a szerkesztőség, a kocsmáros Magdi néni meg azt hiszi, hogy benne lesz a tévében, de annál sokkal többen van már most is benne, de legalább ingyen a fröccs, a zsíros kenyér és a paprikáskrumpli. A média hatalom, mondja, miközben a foszforos hangú lány átváltozik Edit Piaffá a színpadon, már Pest felé tart, hogy inkább Janis Joplin legyen, Gábor pedig csak kérdez, kérlel, beszélj magadról.
Tibi verset olvas a garázsban, mert telefonköltő ő, akár Tolnai Ottó, és Gábor csak annyit mond: ez olyan, akár a kútból felhúzott víz. Majd elmagyarázza, finoman magyaráz, ahogy egy kékfrankos is megérdemelné, de ez egy költő és egy vers, olyan, akár a kútból felhúzott víz. Majd feléd fordul, azt mondja, látott reggel, rohantál, jártál fel-alá, embereket vittél, hoztál, és biccentettél egyet. Fontos az a biccentés, de néha nem elég, teszi hozzá, néha oda kell menni, nemcsak szaladgálni emberek között, hanem megkérdezni az idegentől: mi járatban vagy?
Megkérdezni, hogy elmesélhesse. Elmondhassa, mert valamiért meg kell osztania, hogy tizennyolc éve már volt odaát. De odaátról felemelte a kezét, lefejtette magáról a fekete fóliát és a hullazsákot, és visszakéredzkedett a világba, holott már megvolt az időpont, a halál beállta a papíron. Aztán visszakapaszkodott, mert csak a keze jött vissza teljesen. Szívvonalban tört el a csigolyája, azóta csak onnan felfele érez, de érez legalább, nem olyan hamisan, mint mandula után szoktad a bort szilvalekvárízűnek, hanem úgy, hogy a kékfrankos is mindig szilvalekvárízű, ha úgy akarod.
Valakinek jó ez az eső, ezt magyarázza. Talán éppen neked jó, a barát már régen lelépett, itthagyta Gábort, aki elmondja, mert nem lehet tovább halogatni, az eső nem azért esik, hogy eláztassa a sátrakat, özönvízzé változtassa a völgyet, hanem hogy itt ülhess a garázsban, és egyszer majd szívvonaltól felfelé legyen erő lefejteni magadról a hullazsákot.
