Spór

„A szellemi termék is csak termék” – tárta szét a kezét az adóhivatalnok, akinek segítségével némely áldatlan és ártatlan ügyet próbáltam kisillabizálni, ami a hivatal szemében, persze, korántsem olyan ártatlan, számoljak csak a következményekkel, ha már nem figyelek kellőképp a szabályokra. Én a magam szerény eszközeivel igyekeztem meggyőzni az öltönyös hivatalnokot az országban, sőt a világban dúló igazságtalanságokról – mint például itt, az én szerény ügyemben –, és értem én, hogy a műfordítás bizonyos szempontból teljesen ugyanaz, mint, mondjuk, a vízvezeték-szerelés, de talán ragadjuk meg a különbségek felől. Épp ott tartottam az érvelésben, hogy egy szerelő tőlem tízperces munkáért tízezret kér, számla nélkül, természetesen, mert ha számlát állít ki, akkor nekem pár ezerrel többe kerülne – de, sajnos, a legjobb résznél a satnyaagyú hivatalnok közbevágott, elismételte a vonatkozó jogszabályokat, azaz hogy a szellemi termékre is ugyanazok a blablablák blablabláznak, aztán letette a szemüvegét az asztalra, és részéről elintézettnek tekintette a dolgot.

A megvilágosodás aztán már otthon ért – paradox módon éppen akkor, amikor nem tudtam meggyújtani egy gyufát a gáztűzhely mellett állva. Nem gyulladt meg. Az volt az érdekes, hogy ez már a sokadik gyufa volt, s még csak azt sem mondhattam, hogy ez a fajta ócska és kész, nem veszem meg többet – mert nemrég szándékosan nem azt a fajtát vettem, amelyik nem gyullad meg. Megjegyzem, már az a fajta is egy másik fajta volt egy előzőhöz képest, ami olyan ócska volt, hogy nem gyulladt meg. Erről eszembe jutott a nagymamám, aki egyszer egy ilyen hiábavaló próbálkozássor közepette felsóhajtott, hogy már a gyufa sem a régi. Akkor nevettem rajta, most viszont valahogy beigazolódni látszott a dolog. Nem mintha összesküvés-elméletekben hinnék, de mégiscsak: mintha általános romlás jellemezné a gyufapiacot. És itt a homlokomra csaptam. Hát persze! Spórolnak. Lespórolják a végéről a foszfort. Egy gyufányi mennyiségből kijön kettő, ilyen egyszerű. Ezzel kellett volna érvelnem annak az elsatnyult agyú hivatalnoknak. Hogy a szellemi termékből nem spórolható ki az anyag.

És, persze, nemcsak a gyufák… Az már közhely, hogy a paradicsomnak nincs paradicsomíze, ahogy a kiflinek sincs sem kifliíze, sem kifliformája, az átlagos árú ruhanemű műanyagból van, a könyvek szétesnek, a mosógépek bedöglenek, és nem lehet javíttatni őket, mert így vannak kitalálva, és így tovább. Semmi csodálkoznivaló nincs tehát a nem meggyulladó gyufákon, hiszen annál többet veszek belőle vásárlóként, minél többet kell feleslegesen a szemétbe dobnom. Alkalmazzuk akkor ezt most a szellemi termékekre is – gondolkodtam elmélyülten a gáztűzhely mellett –, a satnyaagyú hivatalnok utasítása szerint. A költők, például, kétszer annyi verseskötettel állhatnának elő, ha ugyanazt a mondanivalót nem zsúfolnák bele maximalista módon egyetlen versbe, hanem szétosztanák kettőbe. Na, az írókról nem is beszélve. Húsz novellából, mondjuk tizenkét nagyon jó helyett, bőven elég hat (miazhogy!) és a következő hat beágyazható majd másik húsz tökátlagos közé – kész hátradőlés egy évre… A hülyének is megéri. A festészet maga az anti-ökonómia az anyagköltségeit tekintve, egyszerűen nevetséges. A színkavalkádot kapásból meg kéne szüntetni, a vásznat lecserélni félfamentes rajzlapra. A tudományos cikkekbe pedig annyi időt és energiát feccölnek, hogy bőven osztozhatna az érdemeken három szerző, ha lenne egy csöpp eszük, de a tudósoknak tudvalevőleg sose volt.
E gondolatmenetet meg is osztottam egy szellemi termékeket gyártó, közgazdaságilag is képzett ismerősömmel, aki a fotelemben ülve, pöfékelve hallgatta végig. A végén lemondóan ingatta a fejét, hogy megint nem gondolkodtam elég logikusan. Sajnos, vagy nem-sajnos, de a satnyaagyú hivatalnoknak van igaza: a szellemi sem különbözik semmilyen más terméktől, és az élelmesebb, kevés befektetéstől sok pénzt remélő „gyártók” ezen a területen is ugyanúgy kispórolnak mindent, amit lehet, hogy kinyerjenek belőle mindent, amit lehet. „Te nem jársz plázás könyvesboltokba? Nem nézel B-kategóriás mozikat? Nem olvasol ócska cikkeket, vagy nem találkoztál még semmire-sem-jó találmánnyal, vízből készült csodavitaminnal?” – nézett rám szemöldök-felvonva a közgazdaságilag is képzett ismerős, meghökkenve az elméletemen, hogy a szellemi termékből nem lehet kispórolni az anyagot. Csak nehezebb fülön csípni a gyártót – állapítottam meg lemondóan, de aztán érvek sora jutott eszembe, hogy miért nincs igaza mégsem a hivatalnoknak, csakazértsem! De ezt már nem körmölöm bele ebbe a tárcába, hohó! Majd egy következőbe. Így is sok lesz, annyit gondolkodtam már. Elvégre miért ne spórolhatnám meg az anyagot a következőbe?!