Gömöri György: Lorca, hajnali úton
Júliusban volt hetvenöt éve, hogy egy ellenforradalmi katonai puccs kirobbantotta a három évig és három hónapig tartó spanyol polgárháborút. Ez a konfliktus, amely végül, hathatós német és olasz segítséggel a Francisco Franco tábornok által vezetett jobboldali (monarchista-kereszténydemokrata-falangista) erők győzelméhez vezetett, iszonyú emberáldozattal és morális rombolással járt. Hogy csak egy számot idézzünk, Hugh Thomas angol történész adatai szerint a polgárháború áldozatául esett félmillióból mintegy 75 000 republikánust és 55 000 „francoistát” önkényesen, rendes bírósági tárgyalás nélkül végeztek ki Spanyolországban. Sőt, a győztes Franco, bár nem lépett be letarolt országával a második világháborúba, tízezer republikánust „hontalannak” nyilvánítva még átadott a Harmadik Birodalomnak – ezek túlnyomó része német koncentrációs táborban halt meg.
Mindezt csak háttérként írom ahhoz a vershez, amit most az Irodalmi Jelennek küldök Lorca haláláról. Federíco Garcia Lorca nevét szinte minden középiskolát végzett magyar ismeri: Radnóti Miklós több versében utal a népszerű spanyol költőre és színdarabíróra (Magyarországon is játszották darabjait), akit már a polgárháború kirobbanása után egy hónappal letartóztattak és „veszélyes baloldalinak” nyilvánítva tárgyalás nélkül kivégeztek a Granadában megszervezett, úgynevezett „fekete brigád” emberei. Lorca, bár több nyilatkozatban a Köztársaság mellett foglalt állást, nem volt sem kommunista, sem szocialista, a konzervatívok, sőt még a falangisták közt is voltak hívei, pártfogói, akik ártalmatlannak tartották a Cigányballadák (lányos arcú és homoszexuális) költőjét. Mivel Granadában a puccs után kitört a teljes fehérterror, hiába próbált Lorca érdekében közbenjárni az egyik ismert helyi falangista, sőt az egyébként teljesen apolitikus zeneszerző, Manuel de Falla is, Valdés Guzman, a körzet katonai kormányzója szinte gondolkodás nélkül, villámgyorsan aláírta Lorca halálos ítéletét.
Magára a kivégzésre nem Granadában, hanem a város közelében, a Vízlar és Alfacar közötti úton került sor 1936. augusztus 19-én hajnalban. Ian Gibson kitűnő Lorca-életrajzából hozzávetőleges pontossággal ismerjük a körülményeket – én ezeket próbáltam a valósághoz híven verssé formálni. Kihagytam belőle egy (hívő emberek számára talán fontos) körülményt: amikor Lorca tudta már, hogy kivégzik, papot kért, hogy meggyónhasson, hiszen magát mindvégig katolikusnak tartotta. Ezt az utolsó kívánságát nem teljesítették, mert a pap már elfáradt, korán hazament a vízlári börtönből. Túl sok gyónást kellett végighallgatnia a halálraítéltektől.
Döbbenetes a párhuzam Radnóti Miklóssal. Mindketten hasonló életkorban haltak meg. Lorca kivégzésének részleteiről Radnóti, persze, nem tudhatott, de valahol ráérzett arra: őt is hasonló módon, nem fegyveres harcban, de katonák fogják megölni. Ezt írta Lorcáról: „Költő voltál – megöltek ők”. Minden önkényuralom, minden katonai vagy pártdiktatúra lényegében költészet-ellenes. És ha meggondoljuk, nem olyan nagy a különbség a két sortűz és az áldozatok, az abdai tömegsír és a Vízlar-közeli hevenyészett sír között.
Lorca, hajnali úton
Víznarból Alfacar felé az úton
haladva, a Könnyek Kútjához érsz
(így nevezték a Fuente Grandét a mór időkben)
– ez elég messze van már Granadától,
de közel a Léthe vizéhez. Hajnal felé
ide vitte foglyait a kivégző-osztag,
s hiába élte túl az első sortüzet Federícó,
itt spanyolul hangzott el a „der springt noch auf”
s még belélőttek pár végső golyót.
Tömegsír? Inkább csak közös a falábú
néptanítóval, meg egy torreádorral,
aki nem járt templomba és az Egyházról
nem egyszer sértő hangnemben nyilatkozott.
Vakító nappalok, kivérzett éjjelek.
S mire a nyári nap felkelt Víznar felett
a balladák költője eltűnt a főld szinéről.
Fotó: a-milli-e-mili.blogspot.com
