Lucalánc – Rabóczky a Karinthy Szalonban
Mondják, hogy kétféle Luca van – a jóságos és a boszorkányos. A jóságos Luca valaha, talán éppen a Földközi-tenger valamelyik szépséges és napsütötte szigetén élt. Gyönyörű volt, és én ugyan nem ellenőrizhetem, de azt is mondják, hogy szűz is volt ez a Luca, akit mára már csak legendák őriznek, és leginkább északi, skandináv népek szikrázó ünnepei. Pont ezeknek az északiaknak van a legnagyobb szüksége Lucára, a fényre, így télvíz idején, s pont ők tudják a legjobban, hogy sohasem kell annyira Dél felé, a Tenger felé, a dél-tengeri Sziget felé fordulni, mint amikor elfogy körülöttünk a fény. A boszorkányos Luca nálunk, magyaroknál sokkal jobban ismert. Talán egyetlen napunkhoz sem kötődik annyi hiedelem és népszokás, mint ehhez a legrövidebb, és éppen ezért a legkevesebb fénnyel megáldott naphoz. A Luca-széket mindenki ismeri, de például ez a nap volt a legalkalmasabb varázslásra, termékenységet és gazdagságot előidéző bűbájra, és bizony ez a nap volt az, amely a legjobbnak tartatott az átok szórásra is.
Csak óvatosan megjegyzem, hogy még gyerekként hallottam vénasszonyoktól, behavazott dunántúli kis faluban azt a lucanapivédőmantrát, hogy “ki átkot szór reám, Luca tudja hányszor, de százszor szálljon vissza reája!” – Ilyen furfangos varázsigéink vannak.A babonában és a népi hiedelmekben mindig van valami mélyebb tartalom, s őrzi a hitet, hogy létezik varázslat, létezik átok is, mert létezik boszorkányság és mágia. Valójában minden varázslat, minden átok mögött – főleg, ha működnek – a legerősebb emberi képesség munkál: a hit. A babona már torzulása a mindent formáló tudat szent erejének. Aki hisz – az nem egyszerűen álmodik, mint ebéd utáni sziesztán a költő, hanem tudatával a valóságon, a létezésen formál. Aki hisz – annak néhány levetett rozsdás motorlánc, szedettvedett ócskavas, kiszuperált dróttekercs nem csak szemét, nem filléres vacak, hanem kiváló alapanyag a látomása megformálásához. Aki hisz, az látja, hogy még ez a kemény, rozsdás, sokathajtott, s most szemétbe, kukába, mocsokba elhajított lánc, valójában lánc-lánc-lucalánc, vagyis varázserővel bíró csodatárgy. Aki hisz, annak olyan szemetet és mocskot átvilágító sugárzó látása van, hogy meglátja a kidobott motorláncokban az embert. Alakokat formál belőlük, táncosokat.
Rabóczky Judit csak annyit mormol: lánc-lánc-lucalánc – és a nehéz és szomorú vasak – miközben kétségünk ne legyen, mindenféle közbeavatkozás, hegesztés, emelgetés, kalapálás nélkül, csak és pusztán a hit erejéből átalakulnak és szoborrá lesznek. Igen, most lehet, most talán túloztam, és ahhoz, hogy ezek a láncok kikerüljenek a szemétdombról, hogy ilyen alakban és kompozícióban ki lehessen őket állítani a Karinthy Szalonban, nem elég a mantra. Valószínű, hogy még több kell hozzá, meló és meló, hegesztés és fűrészelés és kalapálás, és rengeteg cipelés, és még több meló és meló. Ez a sok meló azonban eltűnik abban a pillanatban, amikor a szobor szoborrá lesz, meditációs objektummá és marad a titkos mantra megsejtése, a babonás érzés, hogy ez a Rabóczky Judit csak annyit mormol, lánc-lánc-lucalánc és hopp: kész is a szobor. Vajon miféle mantrája lehet, hogy a drótemberek összefonódjanak? A drótemberek, vagy ahogy varázslójuk hívja őket: a Bolondok, az apró duci-drótemberek nagytestvérei, valódi zsonglőrök és artisták, akik színes dróttesttel egyensúlyoznak a falnak dőlve, vagy kézenállnak szétttárt karokkal.
Elképzelem, ahogy Rabóczky Judit egy varázsosabb pillanatában, talán éppen ma, Luca-napján, beáll a Karinthy Szalon közepébe, elmormolja drótfonó, drótostót titkos mantráját és a falakból – a villanyszerelők és a tulajdonosok legnagyobb megdöbbenésére és csodálatára – a drótok hosszú kígyókként kezdenek kibomlani, kicsavarodni, s amíg a drótmantra zeng, ők maguk alakulnak azzá, amivé a hit formálja őket. Hit és tudás. Mert nem elég hinni, tudni kell a hittel élni. És ez igaz fordítva is: nem elég tudni, ó dehogy, hiszen akkor tudással el lehetne mindent érni és szent lenne minden tudós – nem elég tudni, hitre is szükségünk van, már ha teljes emberi életet szeretnénk élni. Azt ami megadatott, aminek elpazarlása maga a kárhozat. A kárhozat, amelytől annyira félnek még máig is babonás emberek és varázsigékkel, mantrákkal védik magukat az ilyen varázslatra és átokra egyaránt érzékeny napokon, mint a mai. Mi, itt: a Karinthy Szalonban a legnagyobb biztonságban vagyunk, nagyhatalmú varázslónő mantrái öltenek formát körülöttünk.
Rabóczky Judit hittel és tudással a szemétből is szobrot formál, szobrain keresztül pedig éppen a tudás fontosságát és a hit erejét hirdeti. Szerintem legalábbis, aztán lehet, ő erre meg az érces, majdnem azt írtam, vasas hangján felnevetne, és mondaná, hogy “Ugyaaaan, Tibor! Megint mennyi mindent összehordasz.” Talán igaza is lenne, ha nem lennének kiállítva az angyalok, azt mondja, Giotto-angyalai, pedig ezek Rabó-angyalai, ezek a vasszárnyú, értünk szenvedő, értünk sóhajtó nem evilági lények. Közöttük van – én tudom – Luca, a jó Luca, a fényességes szent, Délről, a Tenger közepéről egy Szigetről érkezett hozzánk, hogy jelezze az örömhírt: a sötét napoknak vége!Több fény jön közétek, örvendjetek!
2011.12.13.
LUCALÁNC - Rabóczky Judit kiállítása megtekinthető 2012. január 13-ig a KARINTHY SZALONban (1111. Budapest, Karinthy Frigyes út 22. - Bejárat a Vak Bottyán utca felől)
Kapcsolódók:
Mások, de mégis van bennük valami közös - Rabóczky Judit és Retkes Máté szobrászatáról
Képek a kiállításról:
