A fékezhetetlen költőzseni

A januárban az a jó, illetve lehet jó, hogy összeér a decembervéggel, hogy egyszerre vég és kezdet, ekkor még látjuk, ami mögöttünk van, mit szúrtunk el a korábbi évben, évtizedekben, némi elszántsággal és mazochista vénával elhatározhatjuk a változásokat. Fogadalommal, nélküle, ösztönösen, automatikusan, félelmünkben, asszonyi és/vagy történelmi kényszerből.    Januárra néhány olyan írószületés, íróhalál gyűlt össze, ahol a főszereplő végérvényes változásokat eszközölt kora irodalmában úgy, hogy mögötte még élt, és vadul tiltakozott az előző éra. Zsenik jutnak januárra.

A fékezhetetlen költőzseni

Mint például a 1823. január elsején Kiskőrösön egy Petrovics néven született, Petőfi néven elhíresült költő, a Sándor.

A kor megfelelő éppen. Az irodalom kicsúszna az egyre inkább ránehezedő idealisztikus német szalonlíra alól, készül kidugni fejét a népies irodalom többszörös, koncentrált segítséggel. Vahot – a szakmában elsőként – a maga zsenialitásával a magyar irodalomban először teremti meg író-hódolók hadát, a fanok léte pedig létrehozza az ellenoldal seregeit, akiket irritál az új hangú kreálmány, és minden oldalról támadják a köz számára műveletlen, iszákos legényként (a minden ízében magyar embernek, Vahot, a sógor, Petőfit extramagyar öltözékben járatta) előállított költőt. A hírverés, a folyamatos hírlapi csaták a pályatársakat is megtévesztik. Ismert a meglepett Kemény Zsigmond naplórészlet első találkozásuk idejéből, 1846 augusztusából, „Petőfi mindig vizet ivott, csinos öltözetben jelent meg, és az angol, francia, német irodalommal ösmeretes, s beszélni is gyakran szokott franciául”.
Kétségtelen, hogy zseni születik 1822-23 évfordulóján. Nem csak a rövidke tíz pályán töltött év alatt összehozott életmű (nézzenek a polcra, rá a Petőfi-összesre, mekkora apró betűs kötetet ír össze), de a gyerekek kényes füle, és ahogy azonnal elfogadták a János vitézt, ezt bizonyítja. Ültem a gyerekszobában, meg ültem, meg megint ültem, és vagy százszor olvastam fel nekik hosszabb-rövidebb részekre szedve Kukorica János kalandjait a világban, a hadakozásban, az igazságtalanságban, a szerelemben. Ők időről időre elaludtak, én meg nem vettem észre, nyomtam tovább. Aki egyszerre Andersen, Benedek Elek, egyszerre a Vén cigány, a Ringató és az Altató költője is, de ugyanakkor összeférhetetlen forradalmár és elviselhetetlen pojáca, zseni, nem kérdés.