Sztrájkhelyzet – Néphangulat Presszó 4.
A világvége előtti utolsó évben a rezsiköltség, az üzemanyag, az élelmiszer, a cigaretta és a szesz ára olyan mértékben emelkedett a segélyek és egyéb, Isten háta mögött igényelhető összegekhez képest, hogy a Néphangulat Presszóban végzetes lépésre szánták el magukat a vendégek. Úgy döntöttek, mivel az eddig országszerte alkalmazott éhségsztrájk sehol nem vezetett eredményre, ezért hányós sztrájkba kezdenek. Éppen elmúltak az ünnepek, mindenki telve zsíros és cukros ünnepi koszttal, így a tisztulás sem fog ártani, gondolták. Emellett az efféle tiltakozás látványosabb, szaga messzire elér, feszegeti az emberek tűrőképességét, és próbára teszi a médiát is: mennyi emberi hányadékot tud közvetíteni egyszerre.
A presszó vendégei kezdetben úgy tervezték, hogy majd hányásig isszák magukat, de rájöttek: italra nem futja kevéske pénzükből, ezért csak szép szál ujjaik maradtak, melyeket eddig főként arra használtak, hogy mutogassanak a hatalomnak. Hányták, vetették a dolgot, és, biza, a vége az lett, hogy ételük sem mutatkozott elégnek a nagyszabású akcióhoz. Ám nem estek kétségbe mindezen, hiszen kemény vidéki fából faragták őket, akár a presszó pultjának könyöklőjét, ezért rögtön médiakampányba kezdtek. Hányós sztrájkhoz kerestek enni- és innivalót. Jöttek is a híradók és a háttérműsorok, dőltek a segélyek, a lajtos kocsik és a furgonok alig győzték szállítani a sok felajánlást, amit a tehetősebb emberek küldtek vidékre. Megjelentek a külföldi tévécsatornák is, és rögtön leminősíttették a magyar ételeket, amelyek ezentúl csak hányásra alkalmasak a Nagy Külföldi Terméktanács szerint. Az operatőrök vágóképeket készítettek a vécében az előkészületekről, amelyek még tovább fokozták a várakozásokat, ezért a valóságshow-kat folyamatosan vették le a műsorról, így a Való Világot lassan kiszorította a való világ – testnedvekkel és egyéb feszültségekkel.
Igen ám, de tudomást szereztek az akcióról a Riksások, akik felpattanva vallásos járművükre, egészen a Néphangulat Presszóig kerekeztek. A média érdeklődését kihasználva azt hirdették, hogy egy olyan országban, ahol ennyi az éhező, nem illendő hányós sztrájkot rendezni, ezért inkább szétosztanák az ételt az arra rászorulóknak. Miután kisebb összetűzés robbant ki a hányni akarók és az osztogatni szándékozók között, a közhangulat a presszó vendégei felé fordult, amelyben nagy szerepe volt a melléjük álló médiának is. A tévések ugyanis azt mondták, láttak ők már elég ételosztást, az nem egész estés program, míg ez a néhány ember képes teleokádni a képernyőt minden érdekfeszítő dologgal – nem is kell rajtuk retusálni semmit, az egész a maga természetességében lesz szép. A Riksások így adomány nélkül távoztak, és megvonták tőlük a nyilvános ételosztás, de még az esetleges hányás jogát is.
A Néphangulat Presszóban elérkezett a hányva hányt nap, és a szorgos médiamunkások már elfoglalták a legjobb helyeket a pultnál. Az élelmiszersegélyek és italszállítmányok lassan kicsomagolódtak, majd apránként lecsúsztak a torkokon, de a hányós sztrájk csak nem akart elkezdődni. A feszült figyelem végül kétségbeesésbe csapott át, majd a presszó vendégeiből kifakadt a vallomás: nincs szívük ennyi jó lelkű felajánlást kihányni, ezért lassan felemésztik mind. Az étel és az ital csak fogyott, az ország pedig úgy került be a külföldi híradókba, mint amelyik már hányni sem képes rendesen – kilábalása és fejlődése érdekében.
