Graphica Hungarica
Olasz, lengyel és magyar közös vállalkozás volt 2010-ben a Grafika Nagy Könyvéhez összegyűjteni a képeket. Az elsődleges cél az volt, hogy összegyűjtsék a 20. század második felének legjelentősebb grafikáit, főleg azokra az alkotókra fókuszálva, akik valamilyen okból nem kerültek be a „kánonba”, nem lettek széleskörűen ismertek, ám tehetségük és szakmai kvalitásuk miatt ezt megérdemelnék. A kiválasztott művekből szerveztek egy utazó kiállítást, amelyhez szorosan kapcsolódik egy nemzetközi szakmai találkozó is. Lapunk szerkesztőjét, Weiner Sennyey Tibort kérték fel, hogy írjon kísérőt a magyar grafikusok munkáihoz. A szöveg mellett a kiválasztott alkotások is megtekinthetők.
Minden szemlélődő ember eltűnődik az elmúló időn és annak rétegződésén. Nem elég azonban csak nézni a múló idő áradó és sodró folyamát: látni kell. A történelmi határoknak – 1848, 1867, 1919, 1945–48, 1956, 1989 – mindig sokkal nagyobb jelentősége volt a magyar művészeti szemléletben, tudatban, mint ahogyan azt el lehetne mondani, vagy fel lehetne tárni egy ily szerény írásban. Éles váltások jellemezték a magyar történetet, de talán az elmúlt húsz évben sok olyan kapcsolódási lehetőség szakadt ránk, amely nem egyszerűen egy-egy nagy kultúrájú ország – mint korábban Itália, Németország, Anglia – művészetét, szellemiségét olthatja hazánkba, hanem ismét ablakot nyithat egy teljesebb világra. A hirtelen változások helyett az utóbbi húsz évben a lassú átalakulás, átformálódás érzékelhető.
Mielőtt a jelenről beszélnénk, vessük ki a múlt bójáját, azt a pontot, amelyhez visszanyúlunk, s amelyből a jelen értelmet nyer, mert nem szabad úgy tenni, mintha a mai alkotók minden előzmény nélkül lennének. Sőt, többük technikai választása éppen azt a jól körülrajzolhatónak vélt hagyományt mutatja, melyhez kapcsolódni kíván alkotójuk. A rézmetszés így itt nem csak egy technika, hanem tisztelet és hagyomány is.
A magyar irodalom két kiemelkedő alkotója, Hamvas Béla és Kemény Katalin 1947-ben publikálták a Forradalom a művészetben című képzőművészeti tárgyú könyvüket, melyben olyan erővonalakra mutattak rá a modern magyar művészetben, melyek máig kihatnak. E vékonyka könyv kulcs, melynek nem említése egy ilyen horizontnyitogató írásban merő kopogtatássá tenné csak sorainkat az égbolt zárt üvegén. A könyvben van egy részlet, amely a modern művészet alapaxiómáját a „reprodukáló és passzív nézés” és a „produktív és teremtő látás” közötti különbségben tárja fel.
„A szenzualista inkább néz. Az imaginatív művész az, aki lát. Látni ugyanis minden nyelv szerint határtalanul többet jelent, mint csupán érzékileg észrevenni. Az angol, ha azt mondja: I see – ez annyit jelent, hogy megértem. A görög idein az a szó, amely az idea-ban van, s ez a dolgok lényegének látását jelenti. A szanszkrit vidya pedig nemcsak látást, sőt nem csak tudást jelent, hanem éberséget is.”
Egy művésznek tehát nem elég néznie, látnia kell. Nem elég látnia, láttatnia kell, s nem elég láttatnia, ébernek kell lennie. Ez jó gondolati alap ezeknek a képeknek nézéséhez. Talán nem mellékes, hogy a válogatásunk reprezentatív és széles spektrumú, így elsősorban jelzésértékű, mint ahogy egy nagy ouvre-ból kiemelt kép mindig csak jelzésértékű lehet. Újabb bója a múló idő nagy folyamán.
Rövidke jegyzeteim is az egyes képekhez inkább tágítani kívánják az értelmezési horizontot, semmint az adott művész életpályáját előadni. Lehetőség szerint a puszta képleírástól is tartózkodtam, inkább a viszonylatok és a kontextus szélességét kívántam érzékeltetni. Az történt ugyanis, nem csak velünk magyarokkal, hanem a horvátokkal, a lengyelekkel, a románokkal, a nyugatiakkal és keletiekkel, hogy valami nagyon megváltozott körülöttünk. A globális változás mindenkit érint, és a globális minták mindenkihez eljutnak, éljen egy dalmáciai szigeten, calcuttai nyomornegyedben, vagy Budapest belvárosában.
A kanadai montázsművész, Mike Hoolboom mutatott rá tíz évvel ezelőtti esszéiben a képek számának inflációjára, ami éppen a képiség értékvesztésével jár. Míg egy Rembrandt milliókat ér, a rajz a családtagról már csak pár garast. Vajon a képek számszerűsítése fedi-e valódi értéküket? Egészen más számokkal dolgozik a jelen és a jövő.
A kérdés az, hogy van-e valami „általános jellemző”, amely a modernről, vagy a posztmodernről leválasztja és megkülönbözteti a jelen művészetét?
Ezekben a képekben egyszerre érzékelhetjük a társadalmi, szociális bomlást és kiábrándulást, illetve az erre reakcióként jelentkező belső rendkeresést, technikai kifinomultságot, a mesterségbeli tudás felértékelődését, és mindennek tetejébe a globális sokkot. Ami a ma embereinek újdonság, az a jövő számára hétköznap. Mindig a művészet a legérzékenyebb a világ valódi történéseire, sosem a gazdaság, vagy a politika. Ha a téma gyakran közel is marad a modern fősodrához, azt valamennyi magyar művész megértette, hogy hazudni nem lehet a művészetben (sem), mert az rögtön korrupttá teszi magát a produktumot, sőt magát a létet is. Ellentétben tehát a posztmodern elméletekkel, mű és művész kevésbé tűnik elválaszthatónak, ugyanakkor egyén és közösség viszonya, az ego feloldása a műben, a személyes megélése a globálisban tűnnek most fel, mint legfontosabb kérdések.
Egy grafikusnak az imaginációs ereje a legnagyobb, nagy kérdés tehát, hogy mit tesz figyelme kereszttüzébe, mert az tematizálja közös jövőnket.
Borgó Csaba György
Egyszerre kabbalisztikus és organikus összevisszaságnak tetszik Borgó-világa, és mégis érezzük, hogy a szimmetria, formák és vonalak rendszere valami kíméletlen tengely köré szerveződik. E kíméletlen tengelyt azért oldja valami sajátos Borgó-humor, amitől a szétszóródásban lévő formák közös középpontjukat keresik, avagy még sokkal inkább önnön maguk szervezik. Mintha a szimbólumnak attól lenne jelentése, hogy értelmezhetetlen alakzat már, mert elfelejtették, mit jelent. Ami más, korábbi koroknak egyértelmű volt, az nekünk összevisszaságnak tetszik, mégha érezzük is egy-egy szimbólum erejét. A Borgó-kabbala az újraértelmezés, az újrarendezés posztmodern hagyománya felől mozdul tovább a megsejtett középpont felé.
Gallusz Gyöngyi
A magyar asszonyok szövése és az indián szőttes rejtélyes és mély, magából a nőiség lényegéből fakadó kapcsolatáról van itt szó, vagy maguk a szövetek és a fák rostjainak mélységes rokonságáról. Mintha a látható világ is szövetek sokaságában egymásra rétegződött egyetlen nagy szövet lenne, ahogy a Védák tanítják, s e szövet sűrűsége elrejti előlünk a valódi-valóságot. Csak a női gyöngédség képes belátni a nők szőtte homály mögé, míg a férfi gyönyörködve vagy borzadva, a látványtól megbabonázva, a kép előtt megdermedve mereng.
Germán Fatime
A nő és az angyal közötti megrázó tér ereje. Nő-e valóban? Angyal-e? Távolság-e vagy viszony? Fatime képének vonalai erősebb határok, mint az ember számára a betonfal. Rajza olyan, akár egy nagyon finom költemény, amely tudja jól, hogy elég csak sejtetni, súgni, valójában inkább hallgatni kell akkor is, ha mondunk valamit, s akkor különösen nagy csöndben kell beszélni, ha az életről szól a vers. Nem lehet egy felesleges vonal, nem lehet már mindent megrajzolni, mert a rajz is a minden részlete csupán. Rajza a láthatatlan világ megsejtésének kristálytiszta bizonyítéka.
Horkay István
A posztmodern a nagy remix és a látványos üresség dühében telt. Nem valódi újraértelmezésre törekedtek – egy-két kivételtől eltekintve – és végképp nem valódi kiüresítésre , bár erre is van kivétel. A számítástechnika adta lehetőségek most is az újramixelésre serkentenek, de a belső térben már lángban áll egy szék, s a lángok a vágy lángjai, melyek egyszerre égnek nagymesterek képén, s a kívánt nő felé. Horkay montázsán a legvonzóbb az ablak, amely ugyan félbe van vágva, de valahonnan kintről feloldó fény szűrődik be a kusza szobabelsőbe.
Horváth Kinga
A kanyon vonalai a végtelenbe vezetnek. Az egyik legnehezebb dolog a mineráliák és a kövek mozdulatlannak tűnő erózióját látni, mert végeredményben itt a láthatatlan szél és múltbéli – mára már holt – folyamok azok, melyek a rajzoló kezét vezetik, azonosul a természet múlhatatlan erejével, a legnagyobb erőhöz kapcsolódik a bizonytalanságban, a legerősebb hagyomány és legnyersebb energia vonalait veszi fel, s a kőbe ír. Megnyugtató és félelmetes látva-látni a világ arcán az öregség ráncait, pedig a mi világunk valójában fiatal, csak „az egy álmaihoz” képest ősöreg. Félni az elmúlástól, vagy megélni?
Kesselyák Rita
Oszlopok metszik vertikálisan, és drótok horizontálisan a városi éjszaka világát. Visszapillantani a már elmúlt útszakaszra, vagy egy másik múltra, hogy ne ütközzünk. Várni, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, hogy tovább mehessünk, ne tipródjunk annyit a pillanat fogságában. Mi elmegyünk, de az úton hagyott jelzőlámpáink, tükreink, tábláink, vezetékeink itt maradnak, éppen, mint rajzunk, versünk, szobrunk, alkotásunk, s bizonytalanok vagyunk ebben a nagy kuszaságban, hogy hasznára lesz-e az utánunk jövőknek? Érteni fogják-e a hátrahagyott jeleket? Eltalálnak-e majd hozzánk, vagy eltévednek ők is?
Lévai Ádám
Chimera nem csak az antik alvilági szörnyeteg, hanem ami a valóságban nem gondolható el, hanem csak a képzelet tág terein. De ami a képzeletben megvan, az a pokolban többszörösen létező vízió. A „chimera-hajó” a menekülés szörnyű viziója is lehet, midőn már nincs hova, mert ami elől menekülnünk kellene, az tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Nincs olyan sziget, ahová nem jut el szemét, nincs olyan ember, aki ne látott volna valaha televíziót. A sűrű vonalak, mint szerves labirintus erős falai épülnek a rajz testébe. Kiutat az ember csak önmagán keresztül talál.
Nagy Gábor György
Képei elsőre kihívást jelentenek, nézed-nézed és nem érted, hogy mi is van pontosan. A hullám a legnehezebben leírható természeti jelenség. A tenger hullámzása, a tó fodrozódása, a folyam csobogása. Mind a lét nagy metaforái. De a lánc is hullámzik, a maga nyers láncszemeiben és bilincsben végződik e vergődés. A ház, a tulajdon, a birtoklás, mint a lét-börtön részlete, láncszeme, amely az anyagias világba rekeszti a szabadságra vágyó lelket, mely olyan konklúziókig is el tud jutni, mint a zen, a japán buddhizmus végső csendje, vagy a tabula rasa. A vonalak sűrű szövete mögött, a sokasodó egyen-minták mögött valami nagy egyediséget sejtünk.
Pásztor Gábor
Vannak nagy önarcképfestők, akik valójában nagy világtükör-festők. Vannak nagy grafikusok, akik úgy karcolják a papírba ön-látomásukat, hogy világlátomást karcolnak. Pásztor Gábor egyedisége nem csak saját-, hanem kortükör is, és ez a kortükör olyan, mint az elvarázsolt palotában a girbe-gurba tükrök, melyek hol soványnak, hol kövérnek, hol csalónak, hol hamisnak mutatják a belenézőt. Pásztor palotája görbe-tükörfalakkal berajzolt tér, melyben könnyebb eltévedni, mint magunkra találni, éppen ezért kihívás belépni, és akár csak egyetlen képébe is, mint görbe tükörbe: belenézni.
Rácmolnár Sándor
Ráczmolnár nyitottsága, humora és iróniája van, akiben rögtön szimpátiát vált ki. Aztán a néző azon kezd el gondolkodni, hogy vajon ez a nagy humor és finom irónia csak a grafikának, a modern világnak, a sci-fi jelennek szól, vagy a nézőn is jót röhögünk? Lehet még tovább menni, hogy vajon Ráczmolnár magán is nevet-e, saját magán is mer-e humorizálni, ahogy a „nagy elődökön”, kiket mégiscsak megidéz nevükkel? A globális világban a szavak logókká, a hangulatok brandekké alacsonyodnak. Humor nélkül az üresség felett győzni nem lehet, új tartalmaknak, vagy az ősieknek a tudatot megnyitni képtelenség, mint ahogy mindig is az volt.
Sáros András Miklós
Sáros Miklós András a mineráliák és a fakérgek távoli világát rántja közelebb, ám mindezt olyan magabiztossággal, hogy meg tudja őrizni ennek a mikrovilágnak az intimitását, és a hiányzó középpont felé mutat. A láthatatlan középpont ez, a tengely, amely felé mégis csak szerveződik a környezet. Ki nem tapintható, ábrázolhatatlan, hacsak nem a környezet sugarai mutatnak egyértelműen felé. Vagy az is lehet, hogy csak egy rönk? De hol áll ez a rönk? Miféle tér, és miféle erdő kellős közepén?
Szabó Ábel
A nagyvárosi ember éjszakai magánya sohasem teljesebb, mint a holt időben. Holt idő, amikor már túl vagyunk valamin, de még nem érkeztünk meg. Túl vagyunk már az éjfélen, de a pirkadat messze még. Itt állunk az éjszaka közepén, a metróállomás mélyén, s minden, ami mély, sötét, éppen hogy biztonságot ad, míg az idő piros szemekkel követi a várakozás lassan pergő homokszemeit. Holt idő perzseli az élő embert a városban, ahol csak nagyon nagy erőfeszítések árán tud emberhez méltó életet élni.
Takáts Márton
Claudio Magris, a kiváló trieszti író mondja valahol nagysikerű Duna-könyvében, hogy a budapestiek lennének az egyetlenek, akik nem lepődnének meg, ha az apokalipszis bekövetkezne, mert már most is egy poszt-apokaliptikus városban élnek. Egyszerre van jelen több kor, több világ. Takáts Márton ezt a Budapestet mutatja vízióiban meg, ahol vérszövetséget köt Rembrandttal és Piranesivel, de művessége és mesteri munkái egy olyan jelen-jövő víziói, mely valójában már itt van. A csodás épületekkel, a nagy múlttal a jelen mit sem tud kezdeni, csak néhány vándor rajzoló bolyong a képben, hogy megörökítse az embert, azt, aki ember maradhat a művészet segítségével, akár az Apokalipszisben is.
Varga Zsófi
Nem elég rajzolni, látni kell. Varga Zsófi Szent Antal-képeiben kiszabadul a rajzolás technikai és mesterségbeli határai közül, s új erővel animális és gyermeki tudás és érzékenység fakad fel, teljes szívből. Ez az érzékenység és finomság, a néző úgy sejti, mindig is ott lehetett, de kemény rétegeken át kellett magát kibontania, hogy elmondja ismét, alkotni szenvedély és élmény. Rajzolni: nem pusztán nézni, hanem látni, akár önmagunkat is meglátni látomásaink cifra tükrében. Túl van már önmagán, de még csak most jön a nagy megérkezés, s ezért fontosak rajzai, mert igazi látleletek ebben az átmeneti korban.
Zemlényi Csaba
Minden mindennel összefügg, és minden tárgynak megvan a maga sorsa. A tárgyak között pedig húzódik valami láthatatlan erővonal, amely összeköti őket nekünk, embereknek. Különös tárgyak ezek, amelyek egy történetben valaha együttálltak, mint csillagok és bolygók születésünkkor, s megfejteni már alig lehet ezt az összefüggést. De volt, s ennek megérzése kiemeli őket a lim-lomok és az egyszerűen szép tárgyak közül. Már nem szemét, nem puszta és elhagyott tárgy, hanem a művész által újraértelmezet viszony. Ez a tárgyak szeretete. A tárgyak szeretetétől alig van távol a tárgyak rémuralma, hiszen könnyen érezheti az ember, hogy az eszköz, a dolog, mindig csak elválaszt attól, amit igazán keresek.
A grafika nagy könyve
A vállalkozás elsődleges célja az volt, hogy összegyűjtse a 20. század második felének legjelentősebb grafikáit, főleg azokra az alkotókra fókuszálva, akik valamilyen okból nem kerültek be a „kánonba”, nem lettek széleskörűen ismertek, ám tehetségük és szakmai kvalitásuk miatt ezt megérdemelnék. A kiválasztott művekből szerveztek egy utazó kiállítást, amelyhez szorosan kapcsolódik egy nemzetközi szakmai találkozó is.
Utazó kiállítás:
A nemzetközi kiállítás anyagainak a kiválasztása előtt, minden ország készített egy rövid kutatást, ahol összegezték, hogy milyen művek és alkotók illeszkednek a projekt kiválasztási kritériumaihoz. Fontos szempont volt, hogy a műnek 1950 és 2000 között kellet készülnie, sokszorosított grafikai technikával, és az alkotónak lehetőleg kevésbé kellett ismertnek lennie. Országonként 15 munkát választottak ki, azaz összesen 45 munkát állítottak ki.
Kurátorok: Szarka Fedor Guido, Szurcsik József, Anna Lesniak, Karolina Jablonska, Davide Cenderalla. A katalógus magyar előszavát és a képek ismertetőjét írta: Weiner Sennyey Tibor
A kiállítás megnyitóján a Bélaműhely zenekar játszott experimentális hangszerein.
A kiállítást megnyitotta Nagy T. Katalin művészettörténész
A kiállítások helyszínei:
- Carpi (Olaszország): Palazzo dei Pio: 2010.04.10. - 2010.04.25
- Budapest (Magyarország): Eötvös 10 Kulturális Központ: 2010.06.04-2010.06.19
- Lodz (Lengyelország): Patio Gallery: 2010.07.09 - 2010.08.30
- Brüsszel (Belgium): Lengyel Nagykövetség: 2010.10.06. - 2010.10.16.
Nemzetközi konferenciák és szemináriumok:
A kiállításhoz kapcsolódva minden ország szervezett egy szemináriumot.
A magyar szeminárium időpontja: 2010. június 05.
Helyszín: Eötvös 10 Kulturális Központ. (Bp. Eötvös utca 10.) – előadóterem
Téma: A magyar XX. századi grafika az európai művészetben
Előadók: Nagy T. Katalin – művészettörténész, Jurecskó László - művészettörténész, a MissionArt Galéria vezetője, Bordács Andrea - művészetkritikus, esztéta.
A külföldi részvevőknek tolmácsolást biztosítottunk.
Szervezők:
- Wyższa Szkoła Humanistyczno-Ekonomiczną w Łodzi (Lodz, Lengyelország) - főszervező
- ArCusS - ARTE e CULTURA SOCIALE – (Carpi, Olaszország)
- Laterna Magica (Budapest, Magyarország)
Honlap: http://www.gbga.eu/
