Ugrás a tartalomra

 

„A kultúrember lelke”

Interjú Heller Ágnessel

Heller Ágnessel szegedi könyvbemutatóján beszélgettünk a városról, Lukács György kétarcúságáról, Hamvas Béla B-listázásáról és megítéléséről, valamint a kultúra finanszírozásáról. – Boldog Zoltán interjúja

 

 

„A kultúrember lelke”

 

– Interjú Heller Ágnessel

 

Amikor Ön 1990-ben visszajött Magyarországra, Szegeden is tanított. Milyen érzés volt ide most visszatérni?

Azelőtt nem nagyon voltam Szegeden, így akkor ismerkedtem meg a várossal. Szívesen tanítottam itt, a tanszéket is szerettem, a diákokkal is gyakran beszélgettem, kicsit iddogáltunk órák után, és nagyon kellemes emlékeim vannak az itt-létemről.

Megosztana velünk egy párat ezek közül?

Nézze, az emlékek bizonyos fokig ugyanolyanok, mint a világon mindenütt. Diákokat ismertem meg, órákat tartottam, megkedveltem embereket, és szellemileg tudtam őket fejleszteni. Itt voltak a barátaim, Gyenge Zoltánék és mások. Kihasználtam egy kicsit Szegedet, jártam színházba, amikor színdarabot vagy operát játszottak. Részt vettem passzívan, nem csak aktívan Szeged kulturális életében. Szeretem a helyet, mert egy nagyon élhető város, nem egy nagyváros, de sok szempontból ilyen hangulata van. Könnyebben lehet összejönni az emberekkel, mint Pesten, de izolálódni sem nehéz. Ha az ember magányt keres, azt is megtalálja, ha társaságot keres, azt is.

Gyakran emlegetik Önt úgy és Ön is úgy tekint magára, mint Lukács György tanítványa. Hogyan látja Lukács György 1919-es szerepét?

Lukács 1919-ben hirtelen kommunistává vált, és mai szóval élve miniszteri funkciót töltött be, helyettes népbiztos volt a kormányban. Az itt betöltött szerepéről két véleményem van. Az egyik nagyon negatív, hiszen kommunista funkcionárius volt. A másik, hogy kiket nevezett ki egyetemi tanárnak. Mondjuk Kodály Zoltánt, Bartók Bélát, Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt. Ez akkori magyar szóval élve igen progresszívnek számított, és ha őszintén beszélünk: semmi köze nem volt a kommunizmushoz. Neki két lelke volt. Az egyik a kommunista doktrína lelke, a másik a kultúrember lelke, aki a kultúrát próbálta Magyarországon szorgalmazni. Más kérdés, hogy amikor nem volt már többé népbiztos, a hadseregben a kommunista komisszárnak a szerepét játszotta. Ez megint kétélű. Amikor a magyar hadsereg elkezdett menekülni a román katonák elől, elrendelte a tizedelést. Ez szörnyű szokás, nem tartom megbocsátható bűnnek. De ez nem egy kommunista, hanem egy katonai intézkedés volt, a nem kommunista parancsnokával együtt döntöttek, aki régi nacionalista volt. Ugyanakkor akik ma Trianonról beszélnek, azt is észrevehetik, hogy a behatoló román hadsereg ellen Budapestet védték. Ez is kétértelmű. Egyrészt borzalmas, másrészt érthető, mert meg tudták védeni a fővárost.

Lukács György B-listázta Hamvas Bélát. Mi a véleménye erről?

Nem volt ilyen hatalma, hogy B-listázhatta volna.

Ha nem jogilag értjük ezt a kategóriát, akkor hogyan akadályozta érvényesülését a szellemi életben?

Nagyon metaforikusan kell beszélni erről, mert senkit sem tudott B-listázni. Sosem volt ilyen pozícióban.

Akkor ez egy téves vélekedés?

Természetesen. Akár szerette Hamvas Bélát, akár utálta, nem volt lehetősége erre. Egyetemi tanárként nem tehette ezt meg.

Önnek mi a véleménye Hamvas Béla műveiről?

Hamvas Béla műveit igen középszerűnek tartom. Vannak érdekes gondolatai, de nem gondolom a jelentős filozófusok közé tartozónak.

Ennek ellenére inkább Hamvas-reneszánszról beszélhetünk, mint Lukács-reneszánszról. Ennek mi lehet az oka?

Nézze, az okot ne bennem, hanem a politikában keresse. Lukács György-reneszánsz Magyarországon nincs és nem is lehet. A késői Lukács-alkotások közül sok nem érdemli meg a reneszánszot, de vannak olyanok, melyek igen. Amerikában például van egy efféle folyamat, a Lélek és a formák című könyvet éppen most adták ki másodjára. Megkértek, hogy az egyetemen róla tanítsak, tartsak egy kurzust jövő évben. Ennek elmaradása Magyarországon érthető, hiszen politikai szerepet vállalt. Bár ellenzékben is működött, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, deportálták Romániába, félreállították. Mint ahogy 1949-ben is, amikor a Rajk-perben is érintett volt. Egyrészt támogatta a rezsimet, másrészt ellenzéke volt. Mindig megvolt Lukácsnak ez a Janus-arca.

Egy kicsit közelítsünk a könyvhöz, melynek címe A mai történelmi regény. Melyek voltak azok az „elvarratlan szálak”, amelyek miatt fontosnak tartotta továbbírni Lukács Györgynek A történelmi regény című művét?

Nem írtam tovább ezt a művet, ez a mai történelmi regényről szól. Az „elvarratlan szálak” gyerekkori élmények, amikor például a Copperfield Dávidot olvastam. Írtam Lukács György tanulmányáról, és sok dolog volt abban, ami jellemző a mai történelmi regényre is. Például az érdekes strukturális leírások.

Nagyon szűk az a kategória, amely belefér az Ön történelmi regény definíciójába. Mely alkotást tartja ebben a műfajban etalonnak az elmúlt tíz évből?

Spirónak a Fogságát. Döntésem nem esztétikai alapú, és nagyon sok mindent nem tartok történelmi regénynek, például a közelmúlt, a jelen múltja sem tartozik ebbe a kategóriába. Az még túl közel van a mához, az oralitáshoz. Az életrajzi és a bibliai témájú regényeket sem sorolom ide. Ezekről mind külön kellene írni.

A Magyar Narancs legutóbbi számában reagált a Magyar Nemzet felvetéseire a pályázati pénzek felhasználásával kapcsolatban. Ezeket egyértelműen politikai vádaknak tartja?

Természetesen. A vádnak egy része filozófiai gyűlöletből, régi ellenszenvből, emberi féltékenységből ered. Nyíri Kristóf 40 évvel ezelőtt is gyűlölt, mert azt mondta, morális terrort gyakorlunk a magyar értelmiségen, nem engedjük az embereket jó lelkiismerettel Kádár Jánoshoz csatlakozni. Alapjában véve, hogy a Magyar Nemzet ezt most tálalta és ahogyan tálalta, minden alap nélkül, válasz volt arra, hogy egyes értelmiségiek, többek között magam is, tiltakoztak külföldön a médiatörvény ellen.

Hogyan lehetne átalakítani a kultúra finanszírozását, hogy ilyen ne történhessen?

Semmi se történt. Ez egy légből kapott kommentár. Vannak pályázatok, és akik megkapják, véghez viszik a vállalásaikat. Más típus nincs. Azért, hogy ki kapja meg az összeget, nem a pályázó a felelős, hanem a kiíró vagy a bíráló. Mit kellene ezen megváltoztatni?

Például azt, hogy csak ebből tudnak megélni kezdő filozófusok, és más lehetőségük nincs, pályázatfüggővé válnak. Ezt Ön is említette a Magyar Narancsnak adott interjújában.

Ez, sajnos, így van. Kezdő filozófusok nem tudnak boldogulni, családot alapítani. Éppen ezért fontosak a pályázatok, és nincs mit változtatni ezen a rendszeren.

 

Boldog Zoltán és Weiner Sennyey Tibor kérdései alapján készítette:
Boldog Zoltán

 


Kapcsolódó anyagok:

Tudósítás a bemutatóról

A Magyar Filozófiai Társaság Elnökségének közleménye

 

Kapcsolódó anyag:

Helyszíni tudósítás az estről

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.