Madách Imre
Gyerekként sehogyan nem jött össze Madách Imre, sem az ő Tragédiája. Hiába a csodálatos magyartanárnő, az ő csodálatos irodalomszeretete mellé az első szexuális tárgyként vizsgált felépítménye, idomai, hiába a csesztvei kerékpártúrák. Hiába Arany simításai a történeten, sehogy nem tört át. Később fiatal felnőttként minden nap elsiettem a balassagyarmati Madách-liget fenséges, égbe mutató bronzszobra mellett, ez sem segített (Balassagyarmaton minden Madách, és hogy a kép teljes legyen, a város leánykollégiuma Fráter Erzsébet nevét viseli, ami viccnek sem utolsó). Katonaként a könyvtárosnő kedvéért tettem még egy hiábavaló kísérletet, ekkor félretoltam a Tragédiát, mint megfejthetetlen, soknevezős egyenletet. Az oktatás felől mégsem közelíthettem, hogy szabadságharc, többszörös bukás, hogy drámasorozat Madách életében, pedig többnyire a könnyebbik vége onnan indulni. Negyven környékén, túl néhány borzasztó színházi előadáson, néhány személyes buktán, csalódáson, mocsárszinten, Az ember tragédiája maga keresett fel, olvastatta, értelmezte magát. És ami a helyére kerülhetett, helyére került.
Az ember élete arról szól, hogy elszúrja, aztán megpróbálja rendbe szedni, újra elszúrja, újra meg újra rosszul választ. Amint rádöbben, megint mi történt, lohol az elvesztegetett, kihagyott, figyelmen kívül hagyott lehetőségek után.
Fráter Erzsébet 1854 szeptemberében tesz egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy a tényekkel szemben, hogy az anyóssal (Majtényi Anna) szemben, és Madách letargiájával szemben visszakerüljön (másokkal) elszexelt, elmulatott házasságába.
A történet drámai.
Amíg Madách a komáromi várbörtönben ülte a maga évét a forradalom után elkövetett cselekedetéért, Fráter Erzsike, ekkor már többgyerekes, ám nemileg igen kiéhezett és kielégítetlen anya, több íziglen megjárta a bozótost. A korban - bárhogy nézzük is - nem vették olyan könnyen, mint mondjuk az ókori Rómában. A házasság szentsége a házasság szentsége, különösen, ha egy anyós szeme mindenen rajta tartja a szemét.
A többi a levélben.
Madách nem volt szerencsés a szerelemben (a kártyában sem, nem tudjuk, próbálta-e), a politikában sem, és ha jobban megnézzük, életében az irodalomban sem nevezhető a szerencse fiának. Életében. Más kérdés, hogy a Tragédia a szerző halála után feltámadt, és azóta is éli életét.
Olyan nőt akart, aki tele élettel, olyan nőbe szeretett, aki minden gesztusában, vágyában, lélegzetvételében más. Megtörtént.
Sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre (Alsósztregova, 1823. január 21. – Alsósztregova, 1864. október 5.) magyar költő, író, ügyvéd, politikus.
Kelet – Nyugat c. nagyváradi hetilap 1991. okt. 19-i számában tette közzé Egy szerencsétlen nő gyónása címmel, pontos eligazító sorok kíséretében:
„Gyermekeimnek! (…)
szeretetem, melyet a megaláztatások sem ölhettek ki belőlem, arra ösztökél, hogy megszabadítsalak benneteket a miattam való szégyenkezés tövisétől. (…) Röviden szólva: én nem tartom magam olyan elfajzott, elvetemült teremtésnek, mint amilyennek világgá kürtöltek. (…) én csupán egyvalamit ismerek el: hogy olyan mélységesen szerencsétlen lény voltam, aki a balszerencsés körülményekkel vívott küzdelemben alul maradtam. (…) Megismertem apátokat. Fiatal ember volt, másmilyen, mint azok, akiket eddig ismertem. Mélyen álmodozó tekintet, szépvonású száj, lágy, behízelgő hang, csodásan kifaragott kéz. És mindezen tulajdonságait mintegy megkoronázta az a fölényes műveltsége, amellyel heves beszéde mindenkit meggyőzni akart. S az alig huszonkét éves Madách Imre meglátott engem, jelentéktelen kisasszonykát, s én valószínűleg személyiségünk ellentéte folytán oly hatással voltam rá, hogy gyors elhatározással megkérte a kezemet.
Eleinte valóban úgy látszott, hogy egymást kiegészítve, egymást boldoggá tesszük. Úgy lestem tudós, bölcselkedő, hazafias fejtegetéseit, mint egy iskoláslány, aki belebolondult a tanítójába, ő pedig igen örült, hogy bennem figyelmes tanítványra lelt. Csesztvei életünk első hét esztendeje valóságos felhőtlen idill volt, melyet csak még bensőségesebbé tett a ti eljöveteletek, szeretett gyermekeim. Kettőnk oly különböző jelleme közt a hidat a szerelem jelentette. Az pótolta nekem a külső szórakozásokat, Imrének pedig a költői munkáitól várt, elmaradt sikereket. Még a felviharzó, majd elnémuló szabadságharc hullámai, melyek ugyan hangos visszhangot keltettek lelkünkben, még azok sem bonthatták meg kettőnk harmóniáját.
A tragikus fordulat csak 1852 augusztusában következett be. Közvetlen oka Imrém bizalmatlansága volt, amivel engem halálosan megsértett. (…) megbocsájthatatlan hibájául rovom fel neki, hogy engem nem avatott be ebbe az ügybe, attól tartva, hogy fecsegni fogok. Hogy én árulójává legyek valaminek, ami az én férjemnek szent? Inkább haraptam volna le a nyelvemet!
Ám abban a szempillantásban, amikor megtudtam, hogy Imre engem méltatlannak tart vele megosztani gondjait, összeomlottam. Addig féken tartott csökönyösségem felágaskodott és tátongó rés jelent meg előttem házasságunk szép építményében. (…) Mégis erőt vettem magamon. Forró könnyeket ontottam férjemért, akinek ártatlanul szenvednie kell. Majd megpróbáltam beletörődni szörnyű helyzetembe.
Házunk családfő, birtokunk gazda nélkül maradt, gyermekeinknek apjuk, nekem támaszom nem volt. Bizonytalan idők jártak, romokban hevert mindaz, amihez engem hit és remény fűzhetett. A közhangulat izzó háborgással tele. A nemzet legjobbjai elmenekültek vagy rejtett zugokban bujkálnak. A gazdasági helyzet pedig kétségbeejtő. Egyetlen garasom sem volt, és senki sem állt mellettem, akitől segítséget vagy tanácsot kaphattam volna. Legtermészetesebb az lett volna, ha anyósom, Sztregova szigorú úrasszonya, magához vesz. Ő azonban gyűlölt engem házasságkötésünk óta, merthogy áthúztam magasra törő számításait. És minthogy ő engem könnyelműnek tartott, olyan szűkmarkúan adott nekem pénzt, hogy kénytelen voltam adósságokba keveredni…
Ekkor egyre inkább beláttam, hogy férjem elnéző magatartása valójában méreg volt kifejlődésem szempontjából. Kábulatba ejtett, önálló cselekvésre képtelenné tett. Minden előadás, melyet nekem tartott, minden irodalmi terve, amelybe beavatott, minden vers, amelyet felolvasott nekem, csak üres játék volt, görögtűz. Tapsoló közönség: csak ennyi voltam számára. S minél inkább megalázottnak, rászedettnek éreztem magam az ő viselkedése által, annál égetőbben támadt fel bennem a bűnre való hajlam. Ki kellett tombolnom magam, elégtételt találni mindama szenvedésért, amellyel vétlenül sújtott a sors.
Így történt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és nem is akartam. Annál kevésbé, minthogy egy olyan férfi alakjában került elém, akiről azt képzeltem, hogy az enyémnek épp az ellentéte. Egy piperkőc, egy üres vidéki donzsuán – nekem éppen ez kellett! Mámort kívántam, mert különben belefulladtam volna az elkeseredésbe!
Amikor Imre végre kiszabadult és hazajött, még talán helyrehozhattam volna kapcsolatunkat. Térdre borulva be akartam vallani neki ballépésemet. Más emberré lettem volna, ha eltaszít magától, vagy akár megver. Visszakunyeráltam volna magam és megcsókoltam volna a kezét, mellyel erőt tanúsított. Mindebből semmi sem történt meg. Továbbra is a korábbi kenetteljes lovagiassággal viseltetett irántam. Egyetlen szemrehányó szó sem hangzott el az ajkáról, pedig bizonyára tudott arról, ami történt. Így aztán megbánásomat, szégyenemet, haragomat mind magamba fojtottam.
Ami annál inkább nehezemre esett, minthogy átköltöztünk Sztregovára, ahol a nagyanyátok megközelíthetetlenül távol tartotta magát tőlem, mint egy királynő, aki méltóságán alulinak tartaná hozzáérni egy magamfajta féreghez. Ekkor egyre vadabbul forrt bennem az indulat, olyan voltam, mint egy túlfűtött kazán. Képtelenül lélekben erőt venni magamon, nem maradt más hátra számomra, mint érzéki élvezeteket hajszolni. És aztán újabb gavallér bukkant fel a láthatáron, aki bálokba kísért, olyanokba, melyekből férjem tüntetőleg távol maradt.
Kellett, hogy szakításra kerüljön a sor. Most értettem meg, hogy mi ketten nem tartozhatunk egymáshoz. Én túlságosan is a benyomásaimtól vezettettem magam, ő pedig a maga makulátlan fölényében tetszelgett.
Egyvalamit még megtettem, szeretett gyermekeim, miattatok. Levelet írtam fennen trónoló anyósomnak, amelyben töredelmesen a közbenjárásáért esedeztem. Semmiféle válaszra nem méltatott. Így veszítettelek el benneteket, otthonomat, nevemet, egész jövőmet. Kikergettek az utcára, hogy nyomorultul elpusztuljak.
Anyátok, Fráter-Madách Erzsi”
Volna mit mondani erre, volna reakció. De minek. Egy Évát, az örök Évát nem utáljuk, ha szeretjük. Mindenki csalódik. Évák, Ádámok, még tán a Lajosok is. Az élet – a halállal a végén – komplett csalódás.
