Aranyhold
Kedves Gé, csak azt akartam elmesélni, hogy kivételesen most nem arról jutottál eszembe, hogy elszáguldott mellettem az utcán egy mozgásában és arcában is hozzád hasonlatos, fehér sportsapkája alatt szemöldökráncolva gondolkodó, verssorok ritmusára lépő, széllel vitorlázó költő – „dindarendadindindé” –; még csak nem is arról, hogy felemlegettük volna egy – fiatalnak már csak bizonyos megengedő feltételekkel nevezhető – társaságban a kamaszéveket, amikor még nem értettünk egy kukkot sem az undergroundból, viszont marhára élveztük, hogy egyáltalán létezik, például a Huckleberry, amit olyan komolyan nyomtatok, és bár egyesek szerint zeneileg csapnivaló volt, viszont azok a dalszövegek… igen, amiatt ott kellett lenni azokon a ma már elképzelhetetlen „ülős-”, meg lakáskoncerteken; de most még csak nem is erről jutottál eszembe, vagy arról, hogy olyasféle prófétikus lelkesültséggel olvasta volna fel a verseit valaki, ahogy te tetted, az átlagosnál jellegzetesen fél oktávval feljebb csengő, rekedtes-fisztulázó hangodon, amiből mindenki érezhette, hogy nem a dörgedelmes próféták rendjéből küldettél, hanem a szelíd-szerelmesek közül – nem, most nem ezek miatt gondoltam rád.
Hanem ahogy minap hazafelé ballagva felnéztem az égre, hát láss csodát, aranyszínű volt a hold. Nem narancssárga, nem is pirosassárga – igazi arany. És akkor bevillant. Hogy amikor megjelent az Éj, ez a sötét borítók közé zárt köteted, szerintem, talán, a legjobb, amiben „az föld puszta vala és üres vala, és setétség vala az mélységnek színén”, akkor azt találtad ki, hogy a felolvasásra szóló meghívókra aranyszínű holdsarlókat fessünk, mélykék papírra. Nem volt ebben semmi furcsa, hogy ilyet álmodsz, ez már a szolid, a költői korszakod elgondolásai közül való volt. Az ifjú Gé ennél sokkal hajmeresztőbb ötletekkel állt elő, némelyikből városi legenda is lett, és mára már csak találgathatja az ember, igaz volt-e vagy sem, például amikor lefeküdtél az aszfaltra Pesten és úgy hallgattad, jön-e már a villamos...
Az arany holdsarló kivitelezésében a segítségem kérted, vagy száz meghívóra rápingálni – „kollegina”, segítesz, ugye? Legkésőbb másnap kellett postára adni, hogy egyáltalán célba érjenek, az ötleted délután ötkor született. Fejvesztve rohantál a művészellátóba, és nyomtad aztán a kezembe felszabadult lelkesültséggel a kis ragasztószerű tubust, amelyből sűrű pasztaként buggyant elő a vékony, sötétarany csík. Ezzel pingáltuk végig a meghívókat és terítettük ki a szoba padlóján száradni őket. Arany holdak borították a parkettát az éjszakában. Ha azóta az a száz hold egymás után dagadt volna fel és fogyott volna vissza lassacskán, a neki rendelt hetek szerint, már akkor is sokkal több idő telt el azóta, hogy nem láttalak.
Ha jól emlékszem, könyveket hordtam épp a kiadóban, amikor a lépcsőn lerobogva megtorpantál, de most nem vetted át a kezemből a kupacot, mert „rohanok”, ziháltad, „gyerekek?”, kérdeztem vissza, „hát igen, tulajdonképpen miattuk”, felelted, de oly zaklatottan, hogy rá kellett kérdeznem: „az óvodába?” „New Yorkba”, vágtad rá habozás nélkül, én kis híján leejtettem a könyvkupacot, mert azért valami már sejthető volt korábban is, hogy nincsenek rendben otthon a dolgok, „most hülyéskedsz, Gé?”, „nem, teljesen komoly, bocsáss meg, de jelentkezem!”, és már száguldottál is a kapu felé, bár gondolatban egészen máshová, én meg kétségbeesve ordítottam utánad, „de örökre, örökre mész, Gé?” Akkor végre megtorpantál, mintha nyílvessző állt volna beléd, megfordultál és visszakiabáltad: „ugyan már, egy év, maximum kettő… Én magyar költő vagyok!” Úgy számolom, ez több mint tíz éve volt.
Tudod, amikor újraolvasom a József Attila-ciklusodban, a mama leveleiben a matrac melletti falra felpingált sort, amit aztán soha nem festettek le, hogy „jó minékünk itt”, gyakran eszembe jut, hogy talán jó tenéked ott… Még ha rángat is a sors cudarul, talán hazataláltál arrafelé, ki tudja. Én azt az istenverte-áldotta nagyvárost csak filmekből ismerem, fogalmam sincs, hogy lehet ott verset írni, bevásárolni, szerelmesnek lenni… De azért, kedves Gé, ne felejtsd el, kérlek, amit a Városligeti fasori épület kapujából kiabáltál vissza, még akkor is, ha a dolog kivitelezhetetlen, még akkor is, ha a körülmények, igen, tudom, az egészen speciális körülmények nem teszik lehetővé, még akkor is, ha csak odáig jutunk idehaza a téged ismerők egyre szűkülő körében, hogy fel-felröppen a hír, talán mégiscsak haza tudsz látogatni.
A Szigetnek, ennek az ízig-vérig szerelmes kötetnek a borítóképéhez (azt hiszem, minden lányba szerelmes voltál, akiből megérezted, hogy szerelmes tudna lenni beléd), egy palackot csináltattál, amibe egy vitorláshajó van bezárva, s ez így együtt úszik a vízen. Elmentél egy bácsihoz, aki efféle „üzenet a palackban” típusú üvegeket készít, mert élethűnek kellett lenni a képnek. És látod, Gé, egyikünk sem gondolta még akkor, hogy e palackba zárt hajó képe az életnél is hűbb lesz.
