Nyughatatlan újromantika
Szécsi Noémi legújabb regénye, a Nyughatatlanok az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Beszélgetésünkben szó esett a marginalizált emigránsokról, előkerültek kísértetek, és nem hagytuk ki az asztaltáncoltatást sem. Az írónő bevallotta, hogy valamiféle „újromantikus” regényt akart írni, mert szerinte a cinizmus és az irónia nagyon kiüresedett, az olvasók patetikus dolgokra vágynak.
WST: A Könyvhétre jelenik meg új regényed a Nyughatatlanok. Miért 19. századi történet? Miért történelmi regény? Miért ezek a ’48-as emigránsok? Talán Bódy Gábor Amerikai anzix című filmjének hatására, vagy valami egészen más miatt választottad ezt a kort és történetet?
Szécsi Noémi: Már nagyon régen akartam írni az emigránsokról, hiszen a magyar kultúrtörténet jelentős, bár néha marginalizált alakjai. Azért választottam a 19. századot, mert kissé elhanyagoltabb terület. De emigránsregények nem keletkeztek olyan nagy mennyiségben, hogy ne találjak fehér foltokat. Másrészt a Kommunista Monte Cristo című regényem írásakor a szövegben párhuzamba állítottam a proletárdiktatúra bukása utáni leszámolásokat és a szabadságharcot követő kivégzéseket, és a kutatómunka során elém került egy Jókai-novella, ami elkezdett érdekelni.
WST: Melyik volt ez a Jókai Mór-novella?
SZN: Azért nem árulom el a címét, mert akkor azonnal lelövök valamit a regénnyel kapcsolatban. A Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből című 1850-es novellagyűjteményben jelent meg egy családirtásos elbeszélés. Egyébként erősen románellenes, de nálam nem ez az aspektusa a lényeges. Ennek az átdolgozása, átirata lett végül a regény előhangja.
BZ: Milyen értelemben tartod ezt klasszikus történelmi regénynek? Vagy inkább a fantáziád pótolta ki a hézagokat, tehát inkább a Virágzabálókhoz hasonló történelmi regény, netán Spiró Fogságához hasonló, a forrásokhoz ragaszkodó történelmi regény született?
SZN: Nekem máskor azt mondták, hogy inkább spirósan írok történelmi regényt, de én nem tudom megállapítani. Szeretem, ha a történelmi tények megadják a keretet, de azon belül szívesen engedem szabadjára a fantáziámat. Számomra azért is volt fontos a 19. század, mert erről sok olvasmányélményem van, és azt képzelem, képzeltem, hogy kezdek ráérezni a korra, az emberek mentalitására és gondolkodására. Ezért is mertem ebbe a vállalkozásba belevágni.
WST: Fontos volt az alapos történeti felkészülés? Tehát nem a nagy író felől megközelítve, hanem levéltári kutatások nyomán.
SZN: Az volt a nehézség, hogy nem elsősorban a politikáról és a történelemről akartam írni, mint a Monte Cristo-nál, hanem kifejezetten más aspektust kerestem;
itt a család és különösképpen a nők játszanak fontos szerepet.
Így nagyon nehezen sikerült fellelni a megfelelő művelődéstörténeti forrásokat.
WST: Mire gondolsz, például a Hölgyfutár című lap divatrajzaira?
SZN: Nem kifejezetten, ezek persze nagyon érdekesek, de én ennél is triviálisabb dolgokra gondolok. Nem a divathoz hasonló külsőségekre, hanem hogy hogyan érezte magát a bőrében egy 19. századi ember. A hétköznapi életről szinte nincs is feldolgozott forrás magyarul, vagy csak nagyon kevés. Ezért is alakult úgy, hogy a regényben az emberek főként angol és francia kulturális hatás alatt állnak, merthogy angol és francia nyelvű forrásokat találtam nagyobb mennyiségben a mindennapi életről; például arról, hogy hogyan gondoztak egy csecsemőt akkoriban. Vagy a nőgyógyászatról, a bábák tevékenységéről; a különböző szenvedélyekről, a drogok – ami akkoriban számított drognak: – a hasis, az ópium fogyasztásáról; a dohányzásról, az alkoholfogyasztásról, tehát minden ilyen típusú, testi dologról.
BZ: Nagyon érdekes már a címnek a többes száma is: Nyughatatlanok. Már az emigrációban is többen voltak. Hogyan oldottad meg a sok szereplő mozgatását? Milyen technikával kellett az emigrációt megragadni, milyenek a poétikai alapjai, hogy ebből végül összeálljon egy olvasható tabló?
SZN: Az emigráció ábrázolása szerintem könnyen megragadható, ezt a sémát ugyanúgy lehet alkalmazni a 20. századra is, mert az emigráció egyszerre nagyon heterogén és nagyon zárt közösség. Olyan emberek kényszerülnek egymás társaságába, akik egyébként nem is állnának szóba egymással, másrészről azonnal belső feszültségek keletkeznek, és a csoport klikkekre szakad.
Természetesen a magyar emigráció mindig is ilyen volt, azonnal különféle táborokra oszlott.
Ami a sok szereplő mozgatását illeti, abba talán mostanra tanultam bele valamelyest. Regényről regényre növeltem a tétet, és ezúttal egy házaspár és az ő társadalmi kapcsolatrendszerük adja ki azt a legalább harminc szereplőt, akiknek sorsa kölcsönösen hat egymásra.
WST: Ezt a klikkekre szakadást magyar sajátosságnak látod?
SZN: Bizonyára nem magyar sajátosság, hiszen a lengyelek is éppen ugyanilyenek, legalábbis abból ítélve, amit az ő emigrációjukról olvastam. Bár ők népesebb közösséget alkottak, és a szakadozottság sem aprózta el annyira az erőiket.
BZ: Csakhogy ez a nyughatatlanság rejt magában egy ilyen élt, ami úgy is olvasható, hogy: „Na, ezek a magyarok nyughatatlanok.”
SZN: Az a Petőfi-verssor is benne van ebben, hogy „szolgaföldben nem nyughatnak”, ráadásul kísértetek is előkerülnek, asztaltáncoltatás, nyughatatlan lelkek. Érdekes módon ez volt a másik nyomvonal, amin elindultam, az 1853-as asztaltáncoltatási lázról olvasott források.
WST: Ez a spiritualizmus, és az ezoterikus dolgok...
SZN: Az asztaltáncoltatás Amerikában jött divatba a Fox-nővérek révén, és ’53 tavaszán terjedt át Európára, így Magyarországra is. Nagyon sok utalás szerepel erre különböző naplókban, levelezésekben, Jósika Miklósnál, Szemere Bertalannál, Aranynál. Mindenki kipróbálta, Egressy Gábor például nagy asztaltáncoltató volt, a lánya, Etelka volt a médium,
Arany János pedig komolyan el is gondolkodott akkoriban azon, hogy vajon valóban Petőfi szelleme jelent meg a múlt esti szeánsz alkalmával?
De aztán inkább a kételkedés lett úrrá rajta. Mindenesetre egy fordulóra mindenkit elkapott a gondolat, hogy valaki valóban beszél hozzánk odaátról, és lehet, hogy megmondja nekünk, hogy hogyan kerültünk már megint ebbe a hihetetlen csávába, hogyan fogunk belőle kimászni, mi lesz velünk.
BZ: A regény megpróbál választ keresni arra, hogy miért vonzódtak ’48 után ennyire a spiritualizmushoz, vagy esetleg csak leíró jellegű részek vannak benne?
SZN: A vonzalom mozgatórugói nem olyan rejtélyesek, hiszen hazájukat, hitüket, egzisztenciájukat vesztett emberekről van szó, akik abba próbálnak belekapaszkodni, ami először érkezik.
BZ: Nagyon érdekes, amit mondasz, mert amikor megkaptam a levonatokat az Európa Kiadótól, és olvastam nagyjából, hogy miről szól a regény, arra gondoltam – a Coelho-regényekkel most is van egy új hulláma a spiritualizmusnak, bulvár-ezotériának – hogy talán ez a regény is egy ilyen hagyományba illeszthető, mivel megpendíti ezt a szálat, rá is játszik erre a divatra. Divatregénnyé válhat emiatt a könyv?
SZN: Nem hiszem, hiszen
én inkább eszközként használom a spiritizmust, annak bemutatására, hogy milyenek az emberek.
Olyan, mint egy nagyító, ami megmutatja ebben az egyébként is kiélezett helyzetben a jellemeket és emberi viszonyokat.
BZ: A másik, ami föltűnt még, hogy a nyelv nem posztmodern, nem is modern, hanem minthogyha a romantikára hajazna. Az első oldalakból, amit olvastam, meg a kivonatokból is az jött le, hogy nagyon sok romantikus szófordulatot, szóképet használsz a mondataidban, és ezt nem pejoratívan értem. Mennyire volt ez tudatos?
SZN: A romantikát, mint a kort jellemző kifejezést vállalom. Valamiféle „újromantikus” regényt akartam írni, kifejezetten cél volt, hogy ez olyan típusú 19. századi vagy romantikus regény legyen, amit Jókai nem írhatott volna meg, mert neki például a testi szenvedélyekre külön rejtőkódjai léteztek. Nem vagyok a szöveg-irodalomnak se a mestere, se a felkentje, ezért a nyelvet nem a szójátékok szintjén működtettem. A narráció nagyon mértékletes és csak a párbeszédekben jelenik meg a patetikus fogalmazásmód. Végig magyarul van a regény, ezért úgy szerettem volna érzékeltetni ezt az idegenséget, hogy minden részben van egy alapértelmezett nyelv: tehát a tizenkét három-négy fejezetből álló rész mindegyikében más-más nyelvet használnak. Ez vagy az angol, vagy a francia, vagy a magyar. Ha valaki nem beszéli a megadott nyelvet, akkor abban a részben bizonyos értelemben kívülálló marad, és kimarad a fősodorból. Másrészt ott van a szövegben a legtöbb idegen szó, ahol magyarul beszélnek; hogy valamennyire lehessen érezni ezt a nyelvromlást, ami olyankor következik be, ha az ember távol kerül az anyanyelvétől, a hazájától. Egyébként ezt nem az ujjamból szoptam, mert az emigránsok nagyon érdekes nyelven írnak a magáncélú irataikban. Jósika Miklós például magyar ragozást használ a levelezésében, egyébként a mondatelemekben az európai nyelvek kavalkádja jelenik meg. Ha ezt reprodukálom, a szöveg olvashatatlanná válik, így inkább csak jeleztem; nagyon sokszor tautológiával és egyéb módon kellett elkerülni a lábjegyzeteket, úgy, hogy de azért érzékelhető maradjon az idegenség.
WST: Te ezt az idegenséget tapasztaltad vagy átélted, mikor Helsinkiben voltál? Vagy ehhez idő is kell?
SZN: Olyan sok időt nem töltöttem ott. Azt gondolom, a rendszerváltás után felnőtt fiatalabb nemzedékek élik ezt meg egyre nagyobb mértékben. Most
már szinte mindenkinek van külföld-élménye, idegenség-élménye, ami egyre jobban áthatja a most élő magyarok gondolkodását.
WST: Itt egyfajta multikulturalizmusról van szó? Ezt nem negatívan gondolom.
SZN: Ezt nem lehet jónak vagy rossznak tekinteni, pusztán arról van szó, hogy hosszú bezártság után húsz éve a magyarok számára is megnyílt a világ. Azok, akik már készen kapták, sokkal nagyobb könnyedséggel viszonyulnak ehhez az egészhez.
WST: El akarsz jutni azokra a helyekre, ahol a főhőseid jártak?
SZN: Van, ahol jártam, de nem mindenhol. Számos olyan hely bukkan fel a regényben, amelyet én is csak könyvek alapján ismerek. A Monte Cristo-nál még nem alkalmaztam ilyen nagy mértékben az internetet. Most viszont nagyon sokat használtam a Google Earth programot, például az Atlanti-óceánnál fekvő Biarritz partvonalát nézegettem; érdekes, hogy akár egy utazós regényt is meg lehet írni az internet segítségével. Mivel amúgy is letűnt világot kell ábrázolni, amelynek sok eleme már nem is létezik, a hely jelenlegi állapota csak zavaró lehet.
BZ: Mondtad, hogy nem vagy híve a szövegirodalomnak, ennek az átesztétizált és önmaga szépségében fürdő mondatokkal dolgozó esztétikának, hanem inkább a közéletiség felé haladsz; mindig olyan témákat feszegetsz, amelynek van közéleti tétje; az Utolsó kentaur, illetve a mostani regényed is. Mennyire része szerinted ma a magyar közgondolkodásnak egy regény, mennyire tud hatni az emberekre?
SZN: Nem nagyon, ez világos, és én néha elveszítem ezzel kapcsolatban minden reményemet, aztán az ember végül is arra jut: én ehhez érzek kedvet, úgyhogy ezt fogom csinálni, akkor is, ha idejétmúlt dolognak találom.
BZ: Tehát nem kell annyira foglalkozni a jelen olvasójával, majd beérik.
SZN: Szerintem én elég sokat foglalkozom a jelen olvasójával, csak azt gondolom, hogy egy folyamatot nem tudok visszafordítani:
egy vizuális kultúra felé fordult világot nem fogok a regényekkel átformálni.
Az írott világ a vizuális világnak szolgáltat nyersanyagot, azoknak a keze alá dolgozhatunk, akik virtuális világokat építenek filmek, számítógépes játékok vagy más eszközök révén; és ők azok, akik képviselik a main stream kultúrát, nem az irodalom.
BZ: Említetted ezt a vizuális fordulatot, és az egyik írásodat megfilmesítették. Akkor te híve vagy az írások megfilmesítésének?
SZN: Nem, nem filmesítették meg. 2001-ben megvették a Finnugor Vámpír jogait, azonban nem készült el a film, tavaly pedig egy Litera-pályázat fődíját nyertem el, de nem készült el a forgatókönyv sem. A filmtámogatások drasztikus megvonása ezt is érintette, de valahogy ez a sorsom: olykor meg akarják filmesíteni a műveimet, aztán mégsem filmesítik meg.
WST: Mennyire látod ezt megjelenni a fiatal magyar irodalomban, prózában? Más műfajokban? Olvasol versesköteteket is? Mennyire látod, hogy ez a fajta újromantikus gondolkodás erőre kapna, megjelenne?
SZN: Nem látom, de szerintem mégis ez az egyik út. Azt gondolom,
a cinizmus meg az irónia nagyon kiüresedett.
Az utóbbi húsz évet mindenképp az irónia jellemezte az irodalomban; és én is ezt tartottam fő csapásiránynak, de azt gondolom, hogy mostanra sok tekintetben tarthatatlanná vált, változtatás nélkül nem lehet továbbvinni. Üresen kong, és én magam is egy kicsit ráuntam erre a szemléletre, másrészt az olvasók reakciói is azt mutatják, hogy vágynak valóságos, komoly és patetikus dolgokra, ha mondhatom így. Szerintem nem kell ettől annyira félni, az íróknak vállalniuk kell ezt a kockázatot.
WST: Köszönjük szépen!
(Készítette Boldog Zoltán és Weiner Sennyey Tibor.
Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Hudy Árpád.)
Szécsi Noémi legújabb, a Nyughatatlanok című regénye a 82. Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Részletet olvashatnak belőle.
Kapcsolódó:
Mindig más és más műfaj érdekel – Szécsi Noémival beszélget Onagy Zoltán
