Salvatore Quasimodo
Nobel ide, Nobel oda (nem is értem, mire a Nobel, abból, amit ismerek), senki magyar nem tudná, ki ez a fickó, legalábbis a költőszakmán túl nem, ha nem jár a múlt század közepén Balatonfüreden, ott a zseniális orvosok meg nem gyógyítják, nem ültet fát a maga ünneplésére, gyógyulása emlékére. Minthogy Nobel-díjas költők kifejezetten ritkán ültetnek fát a Balaton nedves partján, a város jó érzékkel pajzsra emeli a költő emlékét, pajzsra emeli a hálával telt emlékverset is, amelyben tételesen megfogalmazza a gyönyörűséget, a benne lüktető érzelmeket, ha a Balatonra, ha a városra gondol.
A költőversenyre több száz, jobb évben több ezer magyar és külföldi pályamű érkezik minden határidőre. Hét tagú zsűri dönt a zseniálisnál zseniálisabb versekről, választja ki a legjobbakat. A költőünnepet irodalmi matiné, könyvbemutató, borkóstoló, orgonahangverseny, hajókirándulás, olasz képzőművészek bemutatkozó tárlata és neves színészek előadásai gazdagítják. És ez így rendben is vagyon. Költő és város egymásra talál. Engem is felfedezhetne a város, a városom. Nem ugranék el.
Salvatore Quasimodo (Modica, 1901. augusztus 20. – Nápoly, 1968. június 14.) olasz költő, műfordító, kritikus.