A kultúra éjszakája
Amikor a médiában is eluralkodó agresszió veszedelmes növekedéséről szoktak panaszkodni, Csányi Vilmos etológus-író a legtöbbször egy példával cáfolja meg az általános aggodalmat: tessék megnézni, mondjuk, a hetes buszt csúcsforgalomban – olykor zsúfolásig tömve van „humán egyedekkel”, akik olyan szépen megférnek egymással, mint hasonló helyzetben egyetlen másik faj sem. Az ember tehát alapvetően békés lény, efelől nyugodtak lehetünk. Csányi Vilmos példájának analógiájára én a Múzeumok Éjszakáján abban szoktam megnyugodni, hogy alapvetően normálisak is vagyunk, és nincs is jobb, mint ebben a megnyugtató közös tudatban megmerítkezni. Tudniillik, hogy embertömegek azzal töltik a sok minden másra (tűzugrásra, szellemidézésre, delirium tremensre) is fordítható leghosszabb nyári éjszakát, hogy múzeumról múzeumra járva teleszívják magukat élményekkel, mintegy feltankolva művészetből, tudományból, látványból akár egy évre is.
Csakugyan valamiféle szellem telepszik ekkor a városra: a kultúra közösségéé. Az éji órák ellenére utcán van minden korosztály: gyerek, fiatal és öreg, szinte „forradalmi” a hangulat, csak negyvennyolc nélkül, helyette művészet van – mennyivel barátságosabb dolog –, de a hevület változatlan: magával sodorja az egyszerű nézelődőt is. „Gyerünk a Nemzeti Múzeumhoz!” – kiáltja ifjak egy csoportja a Váci utcánál, valahol a Pilvax közelében. Mások a „Budára! Budára!” szárnyhoz csatlakoznak, de Táncsics börtönét nem is kell megnyittatni, ma éjjel minden nyitva van. A Várból és múzeumaiból Pest felé, Pest felől a Várba hömpölyög a nép. És a nép fogalma megint értelmet nyer, mert ebben aztán most tényleg mindenki benne van: a heterogén massza egyetlen közös vágya az élményhez jutás, a kulturális tapasztalatszerzés.
A Múzeumok Éjszakája azon kevés dolgok egyike ebben az országban, amelyik jól van kitalálva és megvalósítva is, noch dazu állami szinten, regionálisan, fővárosilag és mindenhogyan. Jobb tőle itt élni. Ezt nem tudom, mire mondhattam utoljára. Talán a városkép alakulására, de ez az éjszaka erre is jó: az ember turista lehet kicsit a saját hazájában. Én például nagyon élvezem egy ideje, hogy bizonyos utcák-negyedek-terek milyen szépen átalakulnak. Lassan bár és hibákkal, persze, de a látvány újra meg újra lenyűgöz: Budapest kezd otthonos lenni, modern és barátságos. Emberhez és emberi szokásainkhoz szabott. Ilyenkor azt mormolja magában az itthoni turista, hogy lám-lám, erőlködhetnek a Tűzraktér és a rokon szellemű helyek bezárásával, de végül mégiscsak a józan ész kerekedik felül: miért ne élnénk olyan helyen, amely mindenkinek jó és szerethető? Miért ne ezt alakítanánk magunk körül? Ki az a bolond, aki azt akarná, hogy élettelen, estére elsötétülő-elnéptelenedő, a művészeteket kijelölt és limitált intézmények falai közé szorító városban járjon-keljen és nőjenek fel a gyerekei? Az élet logikája, nyilván, hosszú távon szokott győzni, a grafikon néha stagnál vagy zuhan, ami akár több generáció életkedvét is agyoncsaphatja. Talán mi szerencsések vagyunk. Innen, a jelenből gondolva, persze.
Hiszen a legmodernebb modernitás is kiállítási tárgyakká lesz egyszer. A Rádió épületében most új múzeum nyílt, azt mutatja be, hogyan kezdték „eleink” a rádiózást-tévézést. Az ő hőskorszakuk nekünk már őskorszak. Ámulni-, sokszor megmosolyognivaló, esetlen próbálkozások az akkor még vadul merész műszaki elképzelések megvalósítására. Amit ma egy tízcentis „fapados” mobiltelefon tud, arra néhány évtizede egy szobányi apparátus (embereket, gépeket beleértve) áldozatos munkájára volt szükség. És akkor még csak egyszerű hírek továbbításáról beszéltünk, a képeké szóba sem jött.
Van valami megrendítően szép, emberi törekvés abban, ahogyan múzeumba helyezzük a jelen kánaánjához vezető próbálkozásaink, csetlés-botlásaink, páratlan értékű ügyetlenkedéseink dokumentumait. Legyenek akár ezer, vagy csak ötven évesek. Kinek jutott volna ilyesmi eszébe akár csak kétszáz éve? Lám, e tisztelgés is azt jelzi, tán kezd benőni a fejünk lágya… És van valami megrendítően szép abban, hogy még várakozni, gyalogolni, sorbanállni, tülekedni is hajlandók vagyunk azért, hogy megnézhessük mindezt. Ilyenkor mindig megnyugszom: most már talán tényleg felnőttünk és megállunk a magunk lábán.
