Onagy Zoltán

Bertha Bulcsu

2011. május. 09. - 04:45

Nem olvastuk. Nem szerettük. Nem ismertük. Amit igen, a piti és közhelygyár Kesudió-vitát nem értettük, fogalmunk nem volt, hogyan lehet "tudományos megalapozottsággal" diskurzust folytatni a helyzetről. Bőszítő, bosszantó hablaty, porhintés és hazugság. Fiatalok voltunk, nem fogtuk fel, milyen keskenyek a rések, milyen fegyelem és önfegyelem jellemzi a nyomtatott sajtót. Mindent.

Kezdetben pécsi napilapok kulturális rovatát szerkeszti, és a Jelenkor munkatársa. Aztán az Új Írás szerkesztője Jovánovics Miklóssal. Elbeszélés-kötete, a Lányok napfényben 1962-ben kerül a könyvesboltokba. Harlekin és szerelmese című novellafüzéréből filmet forgatnak, de film készül a Tűzgömbök és A kenguru című regényeiből is.

Tévéjátékokat, hangjátékokat is ír. Műveit számos, köztük német, angol, olasz és kínai nyelvre is lefordítják. A ’60-as évek végén Bertha Bulcsuék kertet vásárolnak Balatonszepezden, házat épít, szőlőt művel. Tavasztól őszig a tó mellett él, emlékezetes dolgozatokat ír a kor mindennapjairól, a napi ügyintézés kínjairól, a hiánygazdaság teremtette káoszról. Publicistaként az Élet és Irodalom a terepe, ahol főmunkatárs ugyancsak Jovánovics mellett. Jelenségek címmel ír sorozatot. "Szerintem az író természetes állapota a szemlélődés. Másként a világ különös összefüggéseire, rejtélyeire soha nem bukkanhat rá felfedezőként, csak ha időt szentel erre, eltűnődik, szemlélődik. Ez a normális írói állapot" – mondja 1980 nyarán. "Az építkezés... 1969-ben ez még másként ment, mint manapság. Téglát, cementet szerezni művészet volt az örökké üres Tüzép-telepen. Fuvarszolgálatot pedig egyetlen lovasfogat teljesített, ami az ezer forint ára téglát ezerkétszáz forintért hozta át a szomszéd faluból. Oltott mészről hallani sem lehetett, így a kertben ástak gödröt a kőművesek, s hosszan oltogatták a meszet, melyhez a vizet az előbb említett fuvaros, hasonló tarifáért hordta fel a hegyoldalba." – így beszél a feleség, Nagy Franciska az időszakról szépen, hosszan.

Érdekes, hajdani munkatársai a Jelenkorban, Parti Nagy, Csordás Gábor és a többiek, mily meghatott szeretettel szólnak, amikor szólnak. Hmigen. Más a személyes nex, én se tudnék egyetlen rossz szót mondani hajdani Palócföld főszerkesztőmről, Baranyi Ferencről, minthogy ő volt az első és egyetlen, aki a nyolcvanas évek legelején közel azt fogalmazta meg az általános magyar viszonyokról, amit mi egymás közt. Csodálkoztunk is, de nagyon. Azon is, hogy tudták, szólhattak volna, milyen mély a latrina, de kifelé virágos búzamezőt hirdettek, közben napról napra eveztek bőszen a bűzben.

De a Kesudió-vita tette be a kapukat. "Úgy tűnt, a Magyarországon lakó emberek ügye eléggé jól áll. Nincs munkanélküliség, az állam szavatolja a táppénzt és a gyest, az emberek jó ruhában járnak, tevékenyek, kíváncsiak, könyvet olvasnak, színházba járnak, autót mosnak, kutyát sétáltatnak, vitatkoznak, néha ingerültek, máskor dühösek. A gyárak, a termelőszövetkezetek közösségi tulajdonban vannak, egyenlőek vagyunk a törvény előtt" – ezt, így Bertha Bulcsu. Paradicsom volt, csak mi nem vettük észre (arra nem merek gondolni, hogy eltelt húsz év, és mit látok kinézve a városra).

Véletlenül se kívánom, hogy az írók hősiesen hajtsák fejüket a bárd alá a Vérmezőn. Semmit nem kívánok. Csak hümmög az ember, amikor a Körképben Bertha Bulcsuba botlok. Amikor két író-sorozatát leszedem a polcról, mert keresek valami kiegészítő információt (Meztelen a király, 1972; Írók műhelyében, 1973), és csak kilúgozott semmitmondást találok. Se Bertha Bulcsu nem kérdez, se az írók nem válaszolnak érdemben – véletlenül sem. Az öncenzúra tökélye.

Emberek éltek a Kádár-Aczél korszak harminc éve alatt (az írók is emberek alkalmasint), és az embernek élnie kell, ruha kell, sóder kell a vihar kimosta hegyi útra Szepezden, enni a gyereknek, hely a gyereknek – gondoljunk Esterházy apjára, az eset még gorombább –, nincs választási lehetőség, meg kell felelni az adott pillanat, perc, hónap, év, éra követelményeinek, MEG KELL FELELNI, ismétlem, ha nem felelsz meg, mész a lecsóba. Aki a lecsóba keveredik, fölfalják a disznók. Ez, ami biztos. Aztán hogy kétszer felterjesztik az embert Kossuth-díjra, és hogy második alkalommal a bizottság szavazatainak száz százalékának birtokában Aczél elvtárs kihúzza a listáról, ez az élet sója. A törvény.

Hogy elfogadom, nem fogadom törvényként, nem számít. A természeti törvények számítanak. Túl kell élni a lehető legkevesebb sérüléssel az adott, személyes világháborút. Aki másként tesz, nem éri meg a következőt.

Bertha Bulcsu, Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19., író, költő, szerkesztő, publicista.

Díjai:

József Attila-díj (1966, 1971, 1975)

Szocialista Kultúráért (1970)

Haza Szolgálatáért arany fokozata (1972)

SZOT-díj (1978)

A Művészeti Alap Irodalmi Díja (1978)

A Főváros Pro Arte Díja (1981)

Gábor Andor-díj (1986)

Az Év Könyve Jutalom (1987)

Füst Milán-díj (1991)

Táncsics Mihály-díj (1993)