Kolozsvári Grandpierre Emil, a szerelem lovagja

1907. január tizenötödikén született Kolozsvári Grandpierre Emil.
Különös tudomásul venni, de olyan írókat is egyre kevésbé olvasunk, akik élete, debattőrsége és munkái élményszerűek a szocialista termésből. Erre nehéz azt válaszolni, hogy eleve kevesebbet olvasunk, hogy a mai termést se könnyű szemmel tartani.

Nem olvasunk régieket, mert tudom, mi van, képtelenek meglepni. Ha mégis, akkor olyan magyar klasszikusokat, akiknél minden felismert jelentésréteg alatt öt évente új tartalmakat fedezünk fel. Kosztolányi, JA ilyen. Vörösmarty is, hogy visszafelé az időben.
„Emici" – ahogyan a kortársak nevezték, nem biztos, hogy megéri a mai befektetést. Annak ellenére, hogy közepesen nagy író keze is elsül időnként, lő egy-egy maradandót. A 69 kötetéből minimum tizenötöt olvastam, és aligha szánom rájuk újra az időt. Pedig bizonytalan vagyok, hiszen a technikából, a meseszövésből, az írásmódból lehetett mit tanulni.
Kolozsvári vállaltan nőbolond, és ez messze kiemeli őt a kortársak álszent, hazug seregéből. Emlékszünk még, a szocialista embertípus nemtelen, kizárólag a vörös zászlóra gerjed, az az írókra hatványozottan vonatkozik. A szocreálban gyerek csak akkor fogan, amikor megalakul a helyi téeszcsé. Akkor is szűznemzéssel.

Érthető okokból – a lemaradást egalizálandó –, nagy tanulmánnyal rukkol elő Az új magyar költészetért címmel, amelyben az egész 20. századi magyar líráról leszedi a keresztvizet azzal, hogy nem elég öntudatos költészet ez, nem elég racionális, főleg nem elég politikus, hanem inkább megalkuvó, kompromisszumokra hajló (értsd: nem elég balos), és ennek a vétkeit még József Attilában is sikerül fölfedeznie. A tanulmány óriási botrány ki. Vitát rendeznek róla a bölcsészkaron. Megjelenik az összes listás magyar költő, ilyen tekintélyes figurák is, mint Gellért Oszkár, aki a Szabad Nép címlapvers specialistája. Mindenki sértve érzi magát a tanulmány miatt, nyolcvan vagy száz költő – mindahány vadbalos, és hithű kommunista – őrjöng az egyetemen.

Kolozsvári Grandpierre Emil (Kolozsvár, 1907. január 15. – Budapest, 1992. május 11.) magyar író, műfordító és kritikus.

Erdélyi családban született, 1924-ben Budapestre költözött. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott, olasz-francia és filozófia szakon. 24 éves korában, 1931-ben jelent meg első regénye A rosta címmel. Dolgozott többek közt Statisztikai Hivatalban, az Iparművészeti Iskolában, valamint a Magyar Rádió dramaturgiai osztályán. 1941-től 3 éven keresztül a Franklin Társulat Kiadóvállalatának lektora. A II. világháború után szovjet hadifogságba került, onnan visszatérvén a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője majd helyettes műsorigazgatója lett 1949-ig. 1950-től 1951-ig a Hungária, illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora. 1956 után kezdődött érett írói korszaka, sorra jelentek meg esszékötetei: az Utazás a valóság körül, az Eretnek esszék és A beton virágai. Kétszer nyerte el a Baumgarten-díjat (1939, 1944), és a József Attila-díjat (1964, 1975), valamint 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Életműve a Magvető Könyvkiadónál jelent meg. 

A boldogtalanság művészete (regény, 1958)
A gyalogtündér (mesék, 1961)
Párbeszéd a sorssal (regény, 1961)
Csendes rév a háztetőn (regény, 1964)

Eljegyzés mai módra (novellák, 1966)
Utazás a valóság körül (tanulmányok, 1969)
Nők apróban (regény, 1970)
Harmatcseppek (regény, elbeszélések, 1976)
A szerencse mostohafia (életrajzi regény, 1976)
Béklyók és barátok (önéletrajzi regény, 1979)
Árnyak az alagútban (önéletrajzi regény, 1981)
Egy házasság előtörténete (regény, 1982)