Ugrás a tartalomra

 

Szervác József

(1952. május 13.–2001. június 16.)

A konszolidáción túli és inneni nyolcvanas évek számomra legfontosabb irodalmi jelensége, költője-írója: Szervác József. "Nem találunk vonzó dallamocskákat, illedelmes, szerkesztőcsábító billegést („ezt is tudom, azt is tudom, mindent tudok”), odabújó citerafutamokat, alkuszöveget, madrigáltempójú öntetszelgést, kérést, hajlongást. Szigorú, kemény, öngyilkos férfilíra." – írtam volt a Hitelben utolsó – életében megjelent – kötetéről, az Aszály előtt-ről. Nem szerette senki. Utolsó öt évében én sem mertem meglátogatni. Hiányzott.

Túl jó költő, túl rossz diplomata. Karcos ember. Harapós. Eredetileg nyomdász. A nyomdász nyomdász marad halálig. Tanár, szövőnő kibújik bőréből, mint a kígyó, de nyomdászból lett irodalmár hordozza a kettős keresztet halálig. Hiányzik a figurája. Aggaszt, hogy a kánon kiverte a névsorból, neve el nem hangzik sehol. Így pedig nehéz a feltámadás.

Szervác világról alkotott erkölcsi-etikai ítélete a kezdetektől kivételes határozottsággal működött. Egy korábbi politikai statútum bizánci bonyolultságú útvesztői közt a maga remélt tempójában haladni kívánó fiatal irodalmárt könnyen elsodorta a rózsaszínű érvényesüléseligazító jelszavakkal jól felszerszámolt menetirányítása. Szervácnál a kezdetekben felmérhető, nem igényel ideológiai tanácsadást, külön (és különös) rendet működtet – a Szavak hazáig már az alapállás tökéletes bizonyítéka. A következő kötetek folytatják az első, emelt hangon deklarált „barbárságot”, a kívülállást.

Szervácból a konkrét tervek ellenére se faragott a megfontolt irodalompolitika fényes, a munkásosztály (MSZMP) hatalmát hirdető proletárköltőt. (Géczi János költő szíves, szóbeli közlése: a kultpolitika húszéves, 2000-ig tartó tervében Szervác a kijelölt munkásíró-kontingens prominense volna). Pedig talán nem jár rosszul sem a magyar poézis, sem a költő, ha könnyebb életfeltételek mellett – kimerítő várakozás helyett jó ritmusban megjelenő kötetek.) A vonatkozó szerzői kontroll sűrűbben gyakorolható pályaívet tudhatna maga mögött. De a hangütés, a dühös, goromba felcsattanások a szerváci karakter szerves része. A feltétlen nem. Az azonnali, feltétel nélküli nem. A függetlenség, a bizalmatlanság és a távolságtartás keserű biztonsága.

Az olvasó tárol egy mutatós és jellemző emléket Szervác Józsefről, az ifjú, kétkötetes költőről. Kettesben ballagnak egy havas, téli délutánon valahonnan a Róbert Károly körút hóbuckáit, kutyaszar csapdáit kerülgetve, valahová. Elöl Szervác, fázósan zsebre vágott kézzel, behúzott nyakkal, kalapja alól lobog a haja. Mögötte másfél méterre az olvasó. Mennek. Egy időben az ember csak ment és ment, nem nézve se jobbra, se balra, nem akadt hely jobbra se, balra se. A kókadt délutáni napfényben a romos házak egyikéről, éppen amely alatt botlognak, olvadó hótömeg szakad le, magával rántva egy lepusztult erkély mázsás kődarabját. Kettejük közé. A költő éppen kilép alóla, az olvasó éppen nem lép alá. Az olvasó az ijedelem elmúltával Szervác után kiált, aki hátrapillantva megvonja a vállát, baktat tovább. Mint akinek ilyes bagatellek nem árthatnak, neki dolga van a világban, úgy hogy szót se többet a szocialista házromok és a tél veszélyeiről. Így halad azóta is. Ha ott, ebben a nyolcvanközepi télben agyoncsapja a fagyos hótömeg, az erkélydarab, talán kijár az írószövetségi temetés (Döglött poéta jó poéta – írj majd az Átdolgozások Sanzon-ciklusában). Kijár a posztumusz József Attila díj, a Szavak hazáig, a Mi fájna kötetek kilencvenegyben bekerülnek a középiskolai tananyagba, mint a kontraszelektált irodalmi élet jelentős áldozatáé, és minthogy azóta eltelt a törvényben meghatározott tíz év, köztér vagy utca hordja Csepelen büszkén a Szervác József nevet. De a dolgok nem így alakultak.


Szervác József (eredeti neve: Horváth József) (Csepel, 1952. május 13. – Budapest, 2001. június 16.) József Attila-díjas magyar költő.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.