Császár István
1998. március 26-án halt meg, én lekéstem vele a Bőségről 75. születésnapján, sajnáltam nagyon, de hogy minden szerkesztőség lekéste, hogy három sorban megemlékezzen róla, nehéz értelmezni. Néhány év elég, és vége minden dalnak? Meglehet. Pedig JA-díj 1978; pedig Móra Nívódíj, pedig Déry Tibor-jutalom 1997-ben, és ennyi. Sehogyan nem fért az irodalmi elitbe. Ha befér, aligha érezte volna magát hónapokig olyan jól a világvégi Balassagyarmaton. Az irodalmi életbe 1967-ben érkezik (Fejforgás, Utazás Jakabbal). Szereplői hazátlanok, hontalanok, helytelenek. Úgy értem, nincs helyük. Ez is egyik oka lehet. A mindenkori irodalmi elit minden korban megtalálja helyét, legtöbbször átlóg egyik korból a másikba. Császár a saját korában is alig lógott. Pedig filmszerű szövegtechnikáját, életszagú dialógusait megtalálják a filmesek, több elbeszéléséből film készül (Utazás Jakabbal, 1973, Gyilkosok, 1973), ő írta (részben) a Huszárik rendezte Csontváry-forgatókönyvet is.
Hetvenötben ismerem meg. Császár (alkoholbeteg, pihen az ideg-elmén) Balassagyarmaton hirdeti az igét Firinccel (Jánossy Ferenc festőművész, ápolt). Itt rendel az ország legrangosabb, művészemberekre specializálódott addiktolódusa. Az időszak Császár és a filmrendezők szövetsége. Nyakára járnak a rendezők. Császár nemigen dolgozik, hiányzik az alkotáshoz a harmónia. Nem értjük pontosan, hogyan és miképpen történik (a filmrendezők persze másik forintsávba tartoznak, saját hatáskörben osztottak előleget), de egyik-másik sürgető rendezői látogatás után (közismert, telefon alig) Császár a korábbiaknál is gyakrabban pattan fel a masszív kocsmaasztalokra igehirdető próféciáival. Az egyébiránt türelmetlen kocsmajáró palócok szent áhítattal hallgatják. Nem pofozzák le az asztalról. Firinc nem szónokol. Firinc többnyire szundikál. Mint mindenki, akiből ötvenhat traumáit, a trauma okozta bizonytalanságokat a kor lórúgásszerű gyógyszereivel pofozzák kifelé, amelyektől − alkohollal − a bivalycsorda is elbódulna. De szundikálás közben is ügyel a poharára, a ritmusra, le ne, ki ne maradjon valamiképpen.
Császár is, Firinc is alacsony, halk. Amúgy.
Nehéz leválasztani a halk, másnapos, csendes, alacsony órák közül a pillanatot, amikor óriásként emelkednek a proletariátus alkohollal elbódított tömegei fölé néhány arasszal. De jelentős, szépen koreografált esemény. Mondhatni.
Szerettem Császárt. Jó volt biztosan tudni, más is kutyául érzi magát a bőrében. Ha leveszem a polcról, minden rendben ma is. Itt tartok, gondjaim halmozódnak, amikor bekondul egy levél: "Egyébként tényleg nehéz kérdés, mi legyen Tormayval. Tegyünk úgy, mintha nem élt volna? Mondjuk azt, ócska fércmű a Bujdosó könyv? (Ez így nem igaz.) Kis csúsztatással – Kádár Juditék szerint – ő a Horthy-kor tipikus író nénije, egy Jókai Anna-féle "írónő" a huszas években (persze ez sem igaz.) Szóval tényleg nehéz kérdés ez. Engem személyesen a következők miatt foglalkoztat. Annyit beszél a magyar posztmodern kritika arról, hogy az író az, aki "jó mondatokat ír", hogy elgondolkodtat, hogy tényleg nincsenek-e "ártó" vagy "áldásos" regények. És ezek miben mások, mint a többi regény (mármint nyelvileg). A Tormay-Bujdosó a legszélsőségesebben gonosz regény, amit valaha olvastam – és hogy ilyesmi létezhet, cáfolata annak, hogy mindegy hogy egy író miről ír. És az is különös, hogy miközben a magyar kritikaírás az íróból "jó" mondatokat gyártó robotot csinálna (messze a közönségtől), a legnagyobb amerikai kommersz író azt vallja, hogy a művészetek közül kettőnek van "látható", az emberek mindennapját is befolyásoló haszna: az építészetnek és a regényírásnak. Szóval furcsa dolgok ezek."
A Császárra is vonatkozó tétel talán azt jelenti, hogy lejárt az ideje? Ma másról szól az élet? Nem érintheti a fiatal olvasókat az egy politikai kurzussal korábbi íróember? Csodálnám.
Császár István (1945. június 23.–1998. március 26.) magyar író, forgatókönyvíró.
