Fowles, A lepkegyűjtő írója
(1926–2005) író, költő, esszéista, kritikus, a második világháború utáni angol regényírás egyik meghatározó alakja. Fontosabb művei: A lepkegyűjtő (1963), A mágus (1966), A francia hadnagy szeretője (1969), Daniel Martin (1977) Mantissa (1982).
Részletek a regényből:
"Sosem adtam újságot a kezébe. Rádiót, televíziót sem tettem be hozzá. Mielőtt hozzám került, olvastam egy könyvet: A Gestapo titkai volt a címe. Arról szólt, hogy a háború alatt milyen kínzásokat alkalmaztak. Mindig azzal kezdték, hogy a foglyot elszigetelték, nem szerezhetett tudomást semmiről, ami a börtön falain kívül történik. A fogoly ne tudjon semmiről, szakadjon ki a régi világából. Egymáshoz sem szólhattak. Ez törte meg őket. Természetesen én nem akartam őt megtörni, nem úgy, mint a Gestapo a foglyait. Én csak azt hittem, jobb lesz, ha elzárom a külvilágtól, mert akkor többet járok az eszében. És ezért hiába is próbál rávenni, hogy hozzak neki újságot vagy rádiót, nem kapja meg soha. Az első napokban attól akartam megkímélni, hogy olvassa, hogyan keresi a rendőrség, meg más effélét, mert az túlságosan felizgatta volna. Azt is lehetne mondani, hogy jóindulatból tettem."
"Furcsa, hogy születik egyik ötletből a másik. A nyaklánc vásárlása közben gyűrűket is láttam, és ekkor született meg a tervem, hogy megkérem feleségül, és ha nemet mond, megvan az ürügy, hogy ne eresszem el. Ez lesz a megoldás. Abban biztos voltam, hogy nem mond igent. Megvettem a gyűrűt. Csinos darab volt, de nem nagyon értékes. Erre a célra éppen jó.
Amint hazaértem, megmostam a láncot (nem tetszett, hogy egy másik nő bőréhez ért), és eldugtam, hogy csak a kellő pillanatban húzhassam elő. Aztán mindent elrendeztem, kívánsága szerint: virágot, az italokat a kisasztalon, úgy terítettem, mint egy előkelő szálló éttermében szoktak, de természetesen nem feledkeztem meg a szokásos óvatossági rendszabályokról. Úgy beszéltük meg, hogy hét órakor megyek le érte. Beadtam a csomagokat, de utána estig nem láthattam. Mint esküvő előtt szokás.
Úgy döntöttem, most az egyszer csak felkísérem, megkötözés és pecek nélkül, vállalom a kockázatot, de szemmel tartom és gyors leszek, mint a villám, kéznél lesz a kloroform meg CTC, minden eshetőségre. Ha esetleg valaki bezörgetne a kapun, elővehetem a kábító gézt, pillanatok alatt betuszkolom a konyhába, megkötözöm, beteszem a pecket, és mehetek kaput nyitni."
A Fowles-évforduló kapcsán előbányásztam régi, fontos könyvét, A lepkegyűjtőt, hogy kiderüljön, kiderítsem, valóban olyan fontos és különleges tételnek számít-e a hatvanas évek végéről, hetvenesek elejéről, mint gondolom, vagy mint oly gyakran, csal az emlékezet, egy regény a sok közül, amin némivel hosszabban merengtem az azonosságok és a különbözőségek után kotorva. Másik közismert regényét, A francia hadnagy szeretőjét felkutatni is reménytelen, se költözés esetén, se lakásgenerálkor nem dobja ki a könyvtömeg, egyszerűen benyelte, eltüntette, ráadásul a történetből egyetlen név, egy történetszál se maradt meg.
Viszont A lepkegyűjtő mindkét alakja elevenen él ma is. Határozottan látható a lepkegyűjtemény eleven pillangója, és az árva fickó, akinek minden összejött életében, hogy patológiai esetté váljon. Szülei meghalnak, félhülye nagynénje neveli egészen hülye unokaöccse társaságában. Ennyihez nem sok kell, hogy kiforduljon a világ, újra-, illetve átrendeződjön speciális értékek mentén.
Így születik meg a Szűz és a Szörnyeteg, a Bunkó és a Tündér. Nem egészen így, nem egészen ez okból, a fickónak előbb nyernie kell a szerencsejátékon (totó) egy testes összeget, hogy képes legyen különlegességgel gyarapítani a rovardobozait. Képessé az teszi, hogy világvégi házat vásárol, amelyben kialakíthatja a nagydobozt. A pillangót Mirandának nevezi a regény. És begyűjti. És bezárja. A pincébe.
A regény két részből áll, két monológ, két világlátás, az események két oldalról elmesélve, két társadalmi szint mércéje szerint. A technika világbajnok: ugyanazt a sztorit kétszer olvassuk, de két erősen megkülönböztethető hangon. Nem eredeti találmány, de félelmetesen hatékony. A vég drámai.
Végigfutottam újra. Talán húsz év után. Kimaradhatott volna. A fiatalkori könyv- és filmélményekkel óvatosan bánjunk. Villámgyorsan lekopik róluk a hamv, a különleges máz, a régi felfedezés öröme, gyönyöre. A lepkegyűjtővel pedig még finomabban érdemes bánni. A kamaszélet álmai, vágyai, perverziói üzennek a hamvak helyéről, az, hogy az első (plátói, valójában valami ködös vágyból szerveződő) szerelmek voltak hasonlóan szánalmasak: test (és testnedvek), bőr és illatok, szex (és AB-bizottság + penicillin a farpofába csontig a Bőr és Nemi beteggondozó második emeletén) nélkül. A vággyal, hogy csak üldögéljen a lány, szívünk választottja a pincében, ne lássa senki.
A lepkegyűjtőt legalább egyszer mindenkinek el kell olvasni, hogy kiderüljön, a lehetséges őrület számtalan formában közelíti meg az embert, érdemes felkészülni az érkeztére.
Az irodalmi melléklethez tartozik, és az önfegyelem és a türelem bizonyítéka egyben, hogy Fowles A lepkegyűjtője az író többedik "első" regénye. Három-négy kötettel elkészült, mielőtt harminchét évesen kiengedi kezéből a tájba, az olvasó elé. A türelem a sikert hozta Fowles számára. Hatalmas sikert.
