A humor fátyla – Mészáros Szabolcs képei elé

Az utolsó fátyol a humor, amit le lehet rántani, csak nem érdemes – mondja Hamvas Béla. Miféle fátyol? Hát különböző fátylak takarják el előlünk a valóságot? A védikus hagyomány szerint Mája-fátyla borul a valódi világra és egyszerre homályosítja el látásunk és véd meg a végtelen irtózatos mélységétől és magasságától. Mája-fátyla rétegekből áll, mindenkinek annyi rétegből, amennyit saját maga megteremt, amennyivel védi magát. Van, aki az önzés és a félelem fekete rétegeit szövi bele a Mája-fátyolba, mert minél nagyobb biztonságban szeretné tudni magát. De az élettel szemben – bármennyire is szeretnék velünk elhitetni – nem lehet biztosítást kötni. Még a leggonoszabb ember is születik és meghal, és a köztes időben még vele is megtörténik mindaz, ami elkerülhetetlen. Az élet nagy folyamával nem szembe kell állni, nincsenek biztosítékok, nem kötözhetjük ki magunkat éles sziklaszirtekhez, miközben az áramlás a mindenen végigszalad. Az életbe bele kell engedni magunkat. Benne kell lenni. Nem lehet megúszni, elmismásolni, ellógni. Az egyetlen védelem nekünk: halandó és törékeny embereknek a fátyol, mert valahányszor belepillantunk a végtelenbe, megcsap az űr hidege, a kicsiség és mulandóság reménytelen őrülete. Ezért az utolsó és egyetlen értelmes, leheletfinom réteg a humor. A humoron keresztül ugyan látni a végtelen mélységeit és magasságait, de annyira azért nem fájdalmas. Sőt, az ember belenéz egy tál ételbe, látja, hogy itt ez a spenót, tükörtojással, és máris elmosolyodik.

Eszembe jut, hogy a legtöbb gyerek utálja a spenótot, aztán felnövünk és megszeretjük. Eszembe jut, hogy csomó mindent utálunk gyerekként, aztán megszeretjük. Például a lányokat. Lehetséges, hogy sokminden, amit most még nem annyira szeretünk, halálunk után majd egyenesen imádatunk tárgya lesz, ahogy például a lányokkal történt ez a gyerekkort elhagyva. Nézem Mészáros Szabolcs spenótról festett képét, és mosolygok saját magamon. Az utolsó fátylon át nézi tárgyait ez a festő, utána már ott a valóság, túlontúl hidegen vagy épp nagyon is forrón, s ez a kevés, ez a mosolygós távolságtartás még éppen megvéd minket a végtelentől. Eszembe jut a Bhagavad Gíta azon része, amikor Krisna feltárja valódi arcát Ardzsúna előtt. Ardzsúna meglátja a múlt nagy hőseit Krisna fogai között, rémülten látja Krisna hatalmát és végtelenségét, és bár az előbb még látni akarta mindezt, most könyörög Krisnának, hogy ha lehet, alakuljon vissza a korábbi, sokkal de sokkal barátságosabb formájába. És Krisna újra ott áll a szekér hajtójaként, és vigasztalásképpen rámosolyog Ardzsúnára, aki alig tér magához a sokkból. A humor az utolsó fátyol, amit le lehet venni, de nem érdemes. Az emberek nagy többsége azonban nem jut el az utolsó fátyolig.