Leütés 18. – Nem történt semmi
Nem történt semmi. Néztem az eget. Ezüst pengék metélték a fekete selymet. A hasadék nyomban begyógyult, nem tárult fel mögötte új világ. Öngyilkos csillagok százai lobbantak s hulltak alá némán, és én, az angyalbogár, a földi korhadékból csodáltam, szótlan, e pusztulást.
Nem történt semmi, mondta Mauyori Euobe özépeletai atomredaktor, mintha kérdésre válaszolna. Özépeletában dúl a háború. Uzsoraharc, iszapbirok a Százfejű Nagyúrral, kecseszkecsken a szellem frontjain – napi rutin Özépen s Peletában.
Nem történt semmi. Láttam egy követ, de nem én láttam benne a csigát. Gina bontotta ki belőle, a kétkedő, furtonfurt békétlen szobrász, az Isten köldökén, ami – neki lehet – a háta mögött van. Tisza-parton, rekkenő hőségben, kavargó porban, fel-felszakadó kőjajban, fémsikolyban kereste Gina a kőben a csigát, hogy végtére az életet találja meg a holt anyagban – s talán a sajátját is a keresésben.
Döglött vasakat láttam heverni forró halomban ugyanott, az óvodával szomszédos udvaron. Balázs alagutat hegesztett belőlük, vaskos, mégis esendő kibúvót. (Átkúsztam volna rajta én is, morfondírozott Mauyori, kívánhattam volna magamnak célt és távlatot, ha akkortájt nem a sörök között próbálok olvasgatni.) A szkulptor élete merő révület, a kanál is tévelyeg tányér s fogak között ebéd idején – mégis miféle belső rend fegyelmez pákát-kezet, hogy a hegesztett pontok ezredmilliméterre precízen sorakoznak a szobor héján?
Nem történt semmi. Néztem az eget. Ezüst pengék metélték a fekete selymet. A hasadék nyomban begyógyult, nem tárult fel mögötte új világ, másik dimenzió. Öngyilkos csillagok százai lobbantak s hulltak alá némán, és én, az angyalbogár, a földi korhadékból csodáltam, szótlan, e pusztulást. Így aludtam el a teraszon, s ébredtem hajnalban arra, hogy hideg harmatban ázik a korpuszom. Felkelt a nap, s az első rozsdafarkú elcikázott az eresz alól. Aztán a fecskék, a verebek, a bogarak pörögtek ki a napvilágra, s a levegőből elillant a pára. Bársony nesz: a szomszéd kandúr átosont a kerten.
Nem történt semmi. Mauyori a lapjait számlálta. Üres cédulák a készülő Összegzéshez, félkész novellák, fizetetlen csekkek, s hasztalan írt levelek százai. És versek, mások versei garmadával. Percek, órák, napok megszállott olvasásban. Örökös keresés, készülődés egy újabb találkozásra, mikor a szavak zúzalékában - mint nagyapám arca az isonzói gödörben, mint anyám szempillája szívkómában – megrebben egy, s jelzi, erőtlen, hogy élni akar. Tekintetekre vadásztam szüntelen, bólogat csak úgy magának az atomredaktor, melyekben elmerülhetek. A szavak: tekintetek, s a tekintetek szavak. Nem hasadékok, melyek mögött rejtve maradnak az új dimenziók, hanem nyiladékok, alagutak, kibúvók; átjárók olyan világokba, melyeket megélni az életem kevés.
Nem történt semmi. Éjszaka, mint mindig, szólt a rádió. Talán álmomban is erre vágyom, nevetett föl félszegen Mauyori, ezért, hogy szópárnán alszom el. Szópárnán… Tüskén, bogáncson, gesztenyegubón. Fülembe szúrnak a hírek, karcolnak a szedett-vedett tudósítások, félkész interjúk, s megsebez minden abbamaradt célzás, alantas sejtetés. Bölcsésztúltermelés. Megannyi filozófus. Fölösleges tudás. A gazdaság teherbíró képessége. Tényleg kell ennyi művész? Fizessen, aki haszontalan szakmát tanul! Nesze neked, vén bolond, használtad volna vágódeszkának az Organont, több profit volna benne. Aztán nevet a vén redaktor: ha ezt Zoli hallotta volna, aki a Logikával világította ki Bukarestet…!
Nem történt semmi. Nem történik semmi. Az ember fáj a földnek. Vaslábasban sárga fű virít. A csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog. Nem gondolunk a rózsakertre. Nem indulunk az istenek ellen. Mauyori megpaskolta a tüskepárnát s nekifordult a falnak. Mégis folyik a csendes küzdelem menny és pokol között. Örökös purgatóriumban.
