Titkos örökségek
Nem vagyok „professzionális” lokálpatrióta, vagy olyan módszeres élményfeldolgozó, mint néhány példaképnek is tekinthető zsurnaliszta kolléga, inkább csak a rácsodálkozásig és a lelkesedésig jutok, de azt mindig nagy hőfokon teszem. Különösen, ha közvetlen környezetemben esnek meg a váratlan felfedezések. Az „élő” és az „élettelen” környezetből én inkább az „élettelen” elemekkel találkozom; azaz nem úgy, mint a szintén sok szempontból példakép zsurnaliszta-kolléga, innen az Irodalmi Jelen háza tájáról, akinek elég kilépnie Szindbád utcai házuk kapualjából, felülnie Kettler kerékpárjára, és már a következő sarkon megismerkedik egy kazah, egy tajvani vagy egy szuahéli költővel, aki épp őt szólítja le útbaigazításért, és rövid beszélgetés után életre szóló barátságot kötnek – nos, én inkább helyszínekbe, épületekbe botlok bele ilyenformán, s térek vissza aztán hozzájuk. Talán mert gyalogolok, és nem kerékpározom.
A romkert állapota már sajnos egy másik "történet"
Ha csak szűk környezetem ajánlom Budán, elképesztő felfedezéseket tehet az egyszeri gyalogos. Előző lakásom ablaka, például, egy romkertre nézett, amely csak „Mátyás király vadászkastélya” néven ment át a köztudatba, holott még Ulászló építtette a rezidenciát. Pompája, amit tizenötödik századi beszámolók is említenek, messze földön híres volt. A terület akkor még Nyék faluként volt ismert (a palota mellett templomának romjai is megvannak), mára Budapest egyik legforgalmasabb útja húz el arra.
Egy ugrásra innen – autóba ülni semmiképp nem érdemes –, az Ördögárok irányába lesétálva eljuthatunk a Napraforgó utcába, ami szintén helyi kuriózum. Itt áll az a harmincas évek-beli kísérleti „lakótelep” (akkor még egészen mást értettek ez alatt, mint ma), ami egy Budapesten rendezett építészkongresszus eredményeként született. A kísérlet lényege az volt, hogy lehet-e egy „zsebkendőnyi” telekre kertes, takaros családi házakat tervezni, amelyekbe majd munkáscsaládokat költöztetnek. A terv eredményeképpen különleges formatervezésű, megkapóan elegáns és csinos, kétszintes Bauhaus-házak sora emelkedett fel itt. A hely mai külleme leginkább London hangulatát idézi, idehaza pedig így hetven év múltán a város egyik legdrágább utcájává lett. A házak között kialakítottak egy kis terecskét is padokkal, amelynek mérete pontosan megegyezik az épületek alapterületével (mondjuk egy nagyobb nappali szoba plusz hall), s egy kis emlékmű szövege tájékoztat, hogy ezek a lakóházak Rakovszky Iván, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke munkálkodásának köszönhetően építtettek fel. Mint egyszer egy svéd építésztől megtudtam, a Napraforgó utca nemzetközi építészeti szakkönyvek fejezeteként is szerepel.
Kilátás az Apáthy-szikláról, a bunker lábától
Felnézni is érdemes a térről, mert átellenben, egy kicsit magasabban jól kivehető a város egyetlen megmaradt második világháborús kőbunkere. Messziről csak egy kőkucsma, de ha valaki tesz egy sétát a Rózsadomb oldalában, végig a Nagybányai utcán, egyenesen kijut a kis kőépítményhez, amely a hegy legszélén áll. A budai oldal szinte egésze csodásan látszik erről a kisebb oromról, amit Apáthy-sziklának neveznek. Ha itt megállunk, nagyjából a János-hegyi kilátóval szemközt vagyunk, légvonalban úgy hat-nyolc kilométerre. Érdemes néha elhagyni az unalomig ismert nézőpontokat. Ha az ellenkező perspektívát választjuk, és magát a kilátóhelyet néznénk meg messziről, elég a 61-es villamossal elmenni a Nagyhíd nevű megállóig. A panoráma magáért beszél.
Kicsit beljebb gyalogolva Budán (itt akár már az imént említett villamosozás is megengedhető), már-már a Margit-hídig, egy bal fordulattal, a CEU Business School épülete mellett vegyük célba a Gül baba utcát. Fokozatosan a hátunk mögött hagyva a Margit körút zaját, innen juthatunk fel Gül baba türbéjéhez, amely nem más, mint az 1541-ben Budán elhalálozott, Rózsák atyjaként is ismert dervis síremléke, az egyetlen épen maradt muzulmán imahely Európában. Nemzetközi zarándokhely, így nem kell meghökkenni, ha török turistacsoportokkal találkozunk. Felsétálni már csak azért is érdemes, mert ha a Napraforgó utcát egy darab Londonhoz hasonlítottuk, akkor a Gül baba utca egy darab Dubrovnik vagy Stari Grad: meredeken emelkedő, szűk, macskaköves kaptató, amely autóval nem is járható. Nagykapus, középkori hangulatú udvarházak szegélyezik, és az utca tetején, a lihegtető túra jutalmaként ott vár egy zsenge zöld domboldal az ’56-os mártír, Mansfeld Péter-emlékművével.
Lefelé ereszkedve és az utcából balra kikanyarodva egy meglehetősen csúf kapu igazi szenzációt takar, bár a nagyközönség számára nem látogatható. Az a barlang található a Malomtóként ismert békalencsés tavacska alatt, ahonnan a szemközti Lukács fürdő is nyeri a gyógyvízét. Ha az erre zörgő-döcögő, régivágású 17-es villamos ablakából esetleg teljes búvárfelszerelésbe öltözött, békauszonyos embereket látunk felbukkanni és eltűnni a kapualjban, az nem káprázat, csak a barlangászok tisztítják a malomtavat és a barlang bejáratát. Emögött egyszer magam is végre, egy „élő” találkozásnak köszönhetően, megpillanthattam a csodát – és még fürödhettem is benne. Kékes fényű barlang kék vize hullámzik a Margit körút közelében a mélyben, jóval az aszfalt alatt, ahol még télen is jó melegben pancsolhatnak a búvárok. Még ha ezt a hatos villamoson tülekedve nehéz is elképzelni.
