Az erkölcs cirkusza

A csalás olyan hívószó, amire mindenki szívesen „ugrik”. Nemcsak azért, mert így verjük le korábbi, kisebb-nagyobb csalásaink szégyenét a leleplezetten. Kosztolányinál van a pontos válasz. „A homo moralis szigorú. A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz. A homo moralis követelődző, egyoldalú, korlátolt. A homo moralis szakadatlanul ellentmond önmagának. A homo moralis az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy húzzuk le másokról a kabátot. A homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sohase váltott be.”*

Az elmúlt hetekben lezajlott kínos csalás-ügy – politikai vetületeitől függetlenül – sokat elárul a médiáról is, amely a homo moralis nyílt küzdőtere. A nyilvánosság fogalma ismeretlen volt még a nyolcvanas években is, aztán a kilencvenes években azt az idilli, talán naiv demokráciavágyat sugallta, amelybe még senki nem gondolta bele az élet-halál küzdelmeket, és hogy a politika a pluralizmustól nem lesz afféle „Csak Ön után” udvariaskodás egy fogadáson, ahol a média hoszteszkedik majd a pezsgőkkel.

A nyilvánosság, úgy sejtem, az internettel mozdult el a „trash-reality” irányába, és az addig hírekkel, kommentárokkal, tárcákkal, esszékkel táplálkozó közönségből előjött a habzsoló vadember, hiszen az egész világot kínálták tálcán: nem különült el többé a személyesen, saját szemmel, füllel megtapasztalt, átélt valóság, és az abból lepárlott hír, esemény, vélemény, amelyet az ember összevethetett a maga életével. Valójában nincs többé kis hír és nagy hír, esemény és „kacsa”, mínuszos és kiemelt – események tajtékos tengere van, hatalmas zsivaj, a hullámzásból fel-feldobodó tarka tárgyak, amelyek aztán úgy süllyednek el a mélyben, hogy néhány év, óra vagy perc múlva még csak tudomása sem lesz senkinek a létezésükről. Nincsenek valódi hírek.

Csak a botrány emelkedik ki olykor ebből az általános zsivajból. Ha vérszagot szimatolnak a cápák – hiszen ez a dolguk, hogy kiszimatolják –, akkor nincs kegyelem. Kicsi seb is elég hozzá, hogy egy időre piros tengerré váljon a tarkaság. A pellengér, a kaloda, a billog, a szégyenfa valószínűleg humánus eszközök voltak ahhoz képest, amire ma a média képes – vétkes vagy ártatlan – áldozatával. Aki hibázik, mind potenciális áldozat. Persze, az sem mindegy, hogy hibát hibára halmoz-e, vagy egy elegánsabb megoldást talál – bocsánatkérés, tabula rasa vagy csendes főhajtás.

De az is biztos, hogy van valami vadállati abban, ahogy a média az erkölcs nevében ráveti magát a kínálkozó prédára. Addig marcangolja, cincálja, amíg szusz van benne. Legyen az egy író, aki az őt régóta fojtogató keserűséget egy súlyosan szerencsétlen mondatban fogalmazta meg, vagy egy államelnök, aki azt gondolta, soha senki nem fogja firtatni, hogy nem bajlódott mondatok megfogalmazásával, amikor kellett volna.

A hajlott korú író emigrált, az államelnök úgy döntött, a harc végén ő kíván majd touchét mondani. Kételyei mindenkinek lehetnek, de mintha mindennél fontosabb lenne, hogy valaki  – ártatlanul vagy megérdemelten – botrányhőssé váljék. Mert, valljuk be, a homo moralis manapság az igazság mellett a könnyű cirkuszt legalább annyira éhezi.

*Kosztolányi Dezső: Önmagamról  

Illusztráció: Pieter Bruegel: A nagy hal megeszi a kis halakat című rézmetszete