Hudy Árpád: Szamojéd köszönet
A Szibéria északi részén élő szamojédek neve talán a lappból ered, de gyarmatosítóik, az oroszok saját nyelvükön úgy értelmezték a szót, hogy az „önevőt” jelent. Innen már csak egy apró szemantikai lépés kellett, hogy emberevőnek könyveljék el a végtelen tajgák és tundrák szerteszórt vadásznépét. Emellett azzal is vádolják őket, hogy távoli nyelvrokonaink. (Hogy távoliak, az vitathatatlan.) Mindenesetre nagyon kevesen vannak, és még ennél is kevesebb embert érdekelnek. De akit mégis, ráadásul nagyon, az képes odautazni hozzájuk, hogy a helyszínen tanulmányozza életüket, szokásaikat, beszédüket. Ezt tette a finn nyelvtudós, Castrén is, valamikor az ezernyolcszáznegyvenes években. Sokáig élt a szamojédek között, és hosszú elszigeteltségében nagyon örült minden hazai hírnek, küldeménynek. Egy alkalommal, amikor egy barátjától megint levelet, könyveket és újságokat kapott, ezt írta neki:
"Többször is gondolkoztam azon, hogy melyik nyelven köszönjem meg Neked mindazt a szellemiséget, amellyel próbálod erősíteni és táplálni ingadozó életerőmet. A svéd erre teljesen alkalmatlan. Nemrég a Morgenbladet-ban olvastam, hogy finnül csak káromkodni volna szabad. A hébert elfelejtettem, és Graeca non leguntur. Mit szólnál a szamojédhez? Ebben a nyelvben nincs szó a köszönetre. De ha adsz egy szamojédnak egy kis pálinkát, egy darab kenyeret, egy ruhadarabot vagy akármi mást, akkor ő attól kezdve kész az életét is odaadni érted. Kezdem azt hinni, hogy a kérdéses szót olyasvalaki találta ki, aki meglehetősen kedvező áron akart szabadulni kötöttségétől és kötelezettségétől. Éppen ezért egyáltalán nem mondok Neked köszönetet..."
Ezt a kis történetet Aulis J. Joki finn professzor idézte fel 1974-ben, egy budapesti nyelvészkonferencián elhangzott köszönőbeszédében. Ő maga is kutatója volt a szamojéd nyelveknek, és gyanítom, hogy száz évvel nagy elődje után ő már fellelte vizsgálati anyagában a „szpasziva”, „danke” és „merszi” megfelelőjét. Vagyis civilizálták már annyira szegény ördögöket, hogy manapság nem kényszerülnek többé primitív módon tettekkel kimutatni hálájukat, hanem szavakba önthetik azt. És ha őseik nyelvén alig beszélnek is már, legalább oroszul megköszönhetik azt a sok jót, amit kaptak és kapnak.
