Vízválasztó

A mosonmagyaróvári benzinkút vendéglátóhelyén majd’ mindenki megáll, aki Bécs felé autózik. Ez az utolsó pihenő- és kávézóhely Magyarországon: ide húzódott vissza a hajdani határátkelő nyüzsgése. Hegyeshalom mára csak fantomhatár: omladozó szolgálati épületek romjai emlékeztetnek a régenvolt gyomorgörcsös procedúrára. A magyaróvári benzinkút agyondizájnolt vendéglátóhelyére belépve, magyarok, osztrák és más külföldiek zsivajában megerősödik az emberben, hogy nincs már két világ sem, nem lesz min ámulni és hüledezni Ausztriában, elmarad majd a belül dörömbölő szabadságvágy és a sóvárgás fájdalma. Ma már „át lehet ugrani” – mi is átugrunk néhányan Bécsbe, Klimt-kiállítást nézni, a százötven éve született mester életművét megcsodálni. De előtte még egy kávé idehaza.

A gyorsétteremre emlékeztető vendéglátóhely mosdóihoz le kell ereszkedni az alagsorba, ahol metróbejáró-szerűen alakították ki a vécékhez vezető utat: besurranás kizárva, a fémblokkok forgókapui csak pénzbedobásra működnek, ha elnyeli, pech, újat kell dobni, vécésnéni nincs, minden automatizált. Jókora tömeg tolong odalent, érthető, a határ előtt mindenki túl akar esni rajta, nagyüzemi daráló módjára zajlik itt a szükség kiszolgálása. A meleg fullasztó, hiába a klíma a mikrobuszban, szakad rólunk a víz, így mi sem esne jobban a kézmosás után, mint egy arcmosás. Csakhogy a csapokból nem egyszerűen langyos vagy meleg víz csordogál (amit már oly jól megszokhattunk az eszes pláza- és gyorsétterem-üzemeltetőktől, akiknek egykor megszületett az ötlet a fejében, hogy a kedves vendég vagy vegyen palackos hűsítőt vagy haljon szomjan), nem: itt tűzforró víz dől a csapokból, amivel még kezet mosni sem lehet, mert leégeti a bőrt, az ember csak alá-aládugja egy-egy másodpercre, aztán kikapja a kezét.

A dohogás igazi dühvé fajul bennem, ahogy kóválygok felfelé a lépcsőn ebből a nagyüzemi infernóból; nem értem, miért kellene vízre költenem az amúgy négyszáz forintos kávé után, megvolt a feketeleves, miért akarnak még egyet lenyomni a torkomon, egyáltalán: miért akarnak bármit is lenyomni a torkomon, pláne negyven fokban. Szerencsére van még az otthon lefagyasztott hidegvízből a táskámban, azzal kihúzom Bécsig. Kitántorgunk Ausztriába.

A Klimt-kiállítás a felső-Belvedere épületében kapott helyet: a 18. század elején Savoyai Jenő számára épült kastély e része eredetileg a nyári lak gloriette-jének készült, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra, pedig nem is vagyunk túl magasan. Végül képtár lett belőle, a középkori művészettől a kortárs alkotásokig minden megtalálható itt. Özönlenek mindenféle nemzet látogatói, de nincs tülekedés, ahogy az egész városra, e pompás parkra és kastélyépületeire is a nyugalom jellemző leginkább, pedig a bécsiek nem az a terelgető-dirigáló nép, itt valahogy magától megy minden, nincsenek tarfejű őrök és biztonsági emberek, legalábbis nem tolakodóan.

A nap végén itt beszéljük meg a találkozót is, és mielőtt újra buszba szállnánk, bemegyek a Belvedere oldalában kialakított mosdóba. Semmi flanc, egy kicsi helyiség, a bejáratánál egy vécésfiú üldögél az ismerős kis tálkával, udvariasan betessékel, a magammal hozott palackokra mutatok, csupán a csoport önkéntes vízhordójaként feltölteném ezeket, ha van hidegvíz. Bitte, bitte, örvend nekem a vécésfiú, egy futó nyelvleckét is veszek tőle, a bécsi dialektust gyakoroljuk, közben zubog a víz a csapból: mint a jég! és az íze... egészen selymes. Hát itt meg kell mosakodni, ugye megbocsát, persze-persze, de mutat nekem valamit, és odavezet a mosogatószerű mosdóhoz, amit kifejezetten a nagy palackok feltöltéséhez és a mosakodáshoz szereltek fel, itt, a Belvedere oldalában, ötven centért. Belehullatom az érmét a tálba kifelé menet, a vécésfiú biccent, örült a látogatásnak, hát még én, auf Wiedersehen!

Hazafelé az ölemben tartom a friss víztől csillogó jéghideg palackomat, a hűvös pára gyöngyházfénnyel vonja be az oldalát. A cseppek kövéren gyöngyöznek lefelé, és a vízzel nem lehet betelni, olyan finom. Mint megtudom, Bécsben forrásvizet isznak, az Alpokból gyűlnek össze a patakok, attól ilyen jéghideg és friss, semmi klóríz, semmi savanyúság…

És ekkor, hazafelé gurulva, mégiscsak elfog a sóvárgás, a belül dörömbölő szabadságvágy, mert már annyira elég abból a szocialista talajon elburjánzott vadkapitalizmusból, a mohóság ostobaságából, amivel valami marketingmenedzser kalkulálgatja, hogy a forróvíz havi költsége vajon korellál-e a megnövekedett üdítőital-fogyasztás bevételével, vagy ami még rosszabb: ezt nem is számolgatja senki, csak sötéten ötletelnek, hogyan zsebeljék ki jobban a „vendéget”, aki persze nem vendég, hanem birka a birkanyíróban, a vágóhídon, a forgókapus vécédokkokban, az üzletekben. Elég a házmesterszellemből, az éber figyelemből, hogy mindenütt ott áll látványosan vagy láthatatlanul a felügyelő, a smasszer, az ellenőr, a biztonsági őr, „ez itt nem közpisilde, mit gondol? meg kell fizetni mindenért, a mosolyból nem élünk meg! vége a tolvajkodásnak, a besurranásnak meg a bliccelésnek, itt aztán senki nem ússza meg!” Szívesen látott vendég, látogató, vásárló, érdeklődő szeretnék végre lenni.

Otthon beteszem a hűtőbe a maradék bécsi vizet, és iszogatom, amíg tart, kortyolgatom az utolsó cseppig.