Tárgyismeret hiányában főtt rizsa – Jegyzet egy kritikáról
A tavalyi év egyik fontos könyve Borgos Anna és Szilágyi Judit Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című munkája. Minden bizonnyal a magyar irodalomtörténet-írás egyik alapműve lesz. Jelentőségének megfelelően a napi- és heti sajtóban sok ismertetés jelent meg róla, és mostanra a havilapokban is kezdenek föltűnni az elemző kritikák.
Az egyik irodalmi folyóiratban, például, ezt olvasni a kötet borítóján látható fotóról: „A bekerülést [ti. a Nyugatba], a színpadra lépést követhette a rendezés (a Nyugatos szerzők által, sokszor a »kettős mérce« elvárásrendszerével)[,] illetve az önrendezés (a saját maguk elé állított cél: vagy a sajátos »női« hang megtalálása, vagy épp a nemen »túlemelkedés« egy férfimérce szolgálatában). E folyamatban lévő, »rendezés« alatt álló identitásnak szép metaforája a korszak alapvetően mégiscsak férfias értékrendű (fallogocentrikus) meghatározottságát leleplező fotó a kötet borítóján: a Nyugat nőszerzői (köztük a kötetben tárgyalt tíz író-költő) szmokingban sorakoznak egy zongora mögött, céltudatosan, ellágyulva, számonkérőn, kacérkodva stb. néznek a kamerába. A korszak ondolált frizurái és erős sminkjei (a túlzottan nőies fejek) kihangsúlyozzák a szmoking jelmezjellegét, nem-oda-illőségét, melyhez hozzávéve a korabeli látásmódot, miszerint az ember az férfi, a két (női) (írói) identitás performanciájának emblémájaként olvasható. A talált tárgy kultúrakritikai ereje magáért beszél: nőket látunk, akik saját létüket igyekeznek igazolni, jelmezváltásukkal leleplezve a kor ideológiáját: ehhez férfivá kell válnod (vagy legalábbis erősen a férfi vonatkozásában nyerheted el létezésedet). A jelmez elállósága az identitást átmeneti állapotában mutatja, a feminista elméletek »harmadik«, posztstrukturalista hullámának példájává téve a fotót.”
A jól hangzó gondolatmenetben van azonban egy nyugtalanító pont. A kritikus képleírása („a Nyugat nőszerzői […] szmokingban sorakoznak egy zongora mögött, céltudatosan, ellágyulva, számonkérőn, kacérkodva stb. néznek a kamerába […], saját létüket igyekeznek igazolni, jelmezváltásukkal leleplezve a kor ideológiáját”) kétségtelenné teszi, hogy egy létező, valaha tényleg exponált fotóról beszél, értelmezését erre építi, „a talált tárgy kultúrakritikai erejé”-t ebből aknázza ki. Olyan biztos saját képolvasatában, hogy később még kétszer hivatkozik rá.
Csakhogy éppen a gondolatmenet maga árulkodik arról, hogy a fotó nem „a feminista elméletek »harmadik«, posztstrukturalista hullámának”, hanem a tárgyismeret teljes hiányának példája. Mert tény ugyan, hogy a kötet borítójáról tizenöt női arc néz ránk – a kötetből tudni lehet: Tóth Wanda, Reichard Piroska, Gyulai Márta, Csinszka, Kosáryné Réz Lola, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Hajnal Anna, Kovács Mária, Móricz Virág, Babitsné Török Sophie, Bohuniczky Szefi, Lányi Sarolta, Kosztolányiné Harmos Ilona és Kádár Erzsébet –, és tény, hogy az alakokon férfiruha van, a hölgyek mégsem demonstrálnak semmit. Sőt: még csak nem is álltak egymás mellett. Nem is szerepelhettek volna egy közös képen: Kaffka Margit halálakor (1918. dec. 1.) Móricz Virág mindössze kilencéves volt (szül. 1909. szept. 23.), és bár Móricz lánya vitathatatlanul örökölt apja tehetségéből, kilencévesen mégsem volt egy fejjel magasabb Kaffkánál.
Recenzens ugyanis egy nem létező fotográfiát elemzett. A „talált tárgy” valójában egy képszerkesztő programmal montírozott (és részben retusált) mű-alkotás.
A kép eredetije a Nyugat fennállásának 25 éves jubileumán készült a Zeneakadémia művészszobájában, a Turul Fotóriport Iroda fényképésze készítette 1932. január 10-én. Valóban tizenöt alak szerepel rajta (balról jobbra): Bíró hangversenyrendező, Lengyel Menyhért, Ascher Oszkár, Szép Ernő, Erdélyi József, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Babits Mihály, Tóth Aladár, Babitsné Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. A kép először a Színházi Élet 1938. szept. 10-i számában jelent meg, majd bekerült a szerzői ikonográfiákba (Babits, Karinthy, Kosztolányi), életrajzok, népszerűsítő kötetek és tankönyvek gyakori illusztrációja; természetesen szerepel a Nyugat-képeskönyvben (szerk.: Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit, Bp., 2009.). Nem ok nélkül nevezi Schein Gábor – éppen a Nőírók és írónőkről írott kritikájában – „a folyóirat talán legfontosabb képi reprezentációjá”-nak (Schein Gábor: Elcserélt fejek. Holmi, 2012. jan.).
Hát, ezért vannak „a túlzottan nőies fejek”-hez tartozó alakok férfiruhában.
Egyetlen személy kivételével: Babitsné még a nemlétező demonstratív csoportkép kedvéért sem öltözött szmokingba; az ő hangsúlyosan női öltözetére nem is tér ki a recenzens, nyilván rontaná az elméletét. (Babitsnéval [szül. Tanner Ilona] más baj is van: a kritikában Taller Ilonaként szerepel, feltehetőleg a híres magyar-olasz filmcsillag, Cicciolina [szül. Staller Ilona] után kapta nevét, szabadon.)
Sajnos, egyre általánosabb jelenséggel állunk szemben: mennyivel könnyebb és egyszerűbb egy látványos elmélet citálásával valami okosnak tetsző szövegszerűt létrehozni, mint utánajárni a dolgoknak. A félreértések elkerülése végett: nem a gender studies-zal van a baj, nem is lehet. Csak az alkalmazásával. Alapok nélkül a legszebben felépített légvár is összeomlik.
A tárgyismeretet nem pótolhatja, de talán palástolja, ha legalább a tárgy recepcióját ismeri az értekező. Persze, nem kívánható meg senkitől, hogy minden kritikát és recenziót elolvasson, de egy egyszerű guglizással elkerülhető lett volna a fatális rizsázás. Nem egy ismertetés „leleplezi” ugyanis a borítót. Például a Népszabadságban: „Már a disszonáns csoportkép a lényegről beszél a könyvborítón: nyitott zongora előtt nők karéja; egy kivételével fehér ingben, frakkban vagy zakóban, nyakkendősen állnak, és beletelik kis időbe, míg az ember rájön, férfialakokra montírozták a női fejeket. Igen, mert az eredeti fölvételen, amely a Nyugat című irodalmi folyóirat alapításának 25. évfordulóján készült, szinte kizárólag a lap férfi munkatársai szerepeltek. Az egyetlen kivétel Török Sophie, a nagy tekintélyű szerkesztő, Babits Mihály felesége” (Varsányi Gyula: A férfiaktól többet vár az ember. Nők irodalmi szabadságharca a XX. század elején. Népszabadság, 2011. május 11.), vagy a Magyar Narancsban: „A könyv borítója szimbolikus gesztus. A híres zongorás képen lecserélték a férfiakat. Csak a ruha és a reprezentáció maradt. A centrumban álló írók a perifériára szorultakkal – írónők szmokingban, akik az örökkévalóságnak pózolnak, nyertesnek érezhetik magukat” (Kiss Noémi: Bekéredzkedtek. Magyar Narancs, 2011. jún. 2.).
A kritikát záró Bohuniczky Szefi-idézet azonban találó: „A látás örömét, a mélység titkait nem kapjuk ingyen: az élet minél mélyebbre sújt, annál merészebb éleslátással kerülünk felül.”
Persze az sem árt, ha az ember kinyitja a szemét.
Utóirat
Még egy mondat a kritikából: „Különösen érdekes mikroszemszögű helyzetjelentést nyújthatnak Budapest ostromának idejéből Illés és Kádár egyik óvópincéből a másikba küldött féltékenykedő levei.” Persze, a Microsoft Word nem húzta alá, a rontott szóalak is értelmes. Így azonban legalább el lehet gondolkodni azon, hogy Illés Endre és Kádár Erzsébet vajon milyen féltékenykedő leveket küldött egymásnak, egyik óvópincéből a másikba.
(A szerző kérésére a vitatott kritika forrását nem közöltük, mert a jegyzet egy jelenséget próbál elemezni, nem pedig egy adott lap színvonalára reflektálni. Szerk.)
„(A TÁMOP-4.2.1/B-09/B-09/1/KONV-2010-005. támogatásával.)”
