Hudy Árpád: Villámló meleg

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

Pilinszky János: Kánikula  (1943. június)

Az akácfa alatt tátott csőrű, merev rigó hever a forróságba fagyva. Lenyilazta a Nap. Ég a napmelegtől a kopár beton, a töredezett aszfalt, a gyep, a kert. Alél és olvadni készül a vaj a jégen, sorra dőlnek –  akár az európai bankok – a hőségrekordok. A világvégi, üres kutyaólban felforr a hőmérő higanyszála. Lélegzet nélkül látjuk állni árnyékunkat a levegőtlen présben.

Tombol a kánikula. A kutyát sem engedi ki ilyen hőségben az ember. Jégkorszakokról álmodik, gleccserekről meg hómezőkről, és elhatározza, hogy következő életében mélytengeri búvár lesz vagy sarkkutató. A szoba hűvösébe húzódik, leeresztett redőnyök, elfüggönyözött ablakok mögé, s Pilinszkyvel oltja szomját.

Egy híd, egy forró betonút. (…) Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. (…)

Nyár van és villámló meleg,
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

                    (…) s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Már reggel harmincegy fok árnyékban. Csak a pince őrzi hűségesen a hűsét. Meg az öreg templom. Télen megveszi benne az Isten hidege a maroknyi hívőt, most tán még az ateista is szívesen elüldögél a kopott padban. Mennyei a klímaberendezés – és még a légionárius betegségtől sem kell félni.

Forr a Balaton. Tüzet fog messze pár vitorla. Merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra. Szétszórt kabinok… Felizzanak a régi strand időtlen nyarai az aradi várat körülölelő Maros tengerpartot idéző finom homokján, pattogó labdákkal, színes bikinikkel, végeérhetetlen sorral az egylejes lángosért, hideg (és meleg) sört habzó üvegekkel, amelyekre sosem volt elég pénze a vakációs diákgalerinek. Hazafelé menet, már estefelé tüzeltek még a belváros kövei, de a sakkozók rendületlenül tologatták a viharvert figurákat a Városháza mögötti park árnyas tölgyei alatt a betonasztalokon. A legtöbb kibic mindig a vak játékost állta körül, aki időnként letapogatta az állást, majd magabiztosan szúrta be bábuját a középen lyukas mezők valamelyikébe. Az utcákon özönvíz előtti locsolóautók cirkáltak ráérősen, hűsítették az akkor még oly sima aszfaltot, s a Kossuth utca sarkán jólesett megállni az édességárus ablakánál, leszurkolni az ötven banit és türelmetlenül várni, míg a vizespohár aljára csorgatott, sűrű szirupra fröccsen a hideg szikvíz. A vastag falú szódásüveg otthon az udvari pincében állomásozott, de mindig hamar kiürült, s rohanni kellett vele mezítláb a forró cementen, aszfalton, ha felhangzott az utca felől a sípszó, mert megjött a lovas szekér a faládákban sorakozó teli üvegekkel.

Tereket, korokat olvaszt egybe a kánikula. Az udvarokon, kertekben alig mozdul valaki, valami. Fásultan ugat egy kutya. Kihalt a kisváros félreeső utcája. Dél van, harangszó rezegteti a forróságot.

A takaros ház előtt idős férfi gyomlál a tűző napon, födetlen fővel. „Inkább be kéne menni ebben a melegben!” Legyint. „Nekem már nem árt. Az orosz hadifogságban az őrök báránybundát adtak ránk a negyvenfokos hőségben, úgy kellett dolgozzunk.” Kilencvenkét éves, jó hetvenesnek néz ki. Nyár van és villámló meleg.