Leütés 21. – Fenn sík
Mauyori az angolra gondolt, aki dombra ment föl és hegyről jött le. Sosem értette, mi tetszett neki annyira abban a filmben. Hugh Grant, akit akkor látott először vásznon? - aligha; volt benne valami idegesítően entellektüel, szinte nyálas. Nem illett bele sehogyan sem a kis walesi falu nyers, már-már abszurd világába. Okkal, persze, mondta békülékenyen az atomredaktor, hiszen éppenséggel angol volt az istenteremtette, és jószerivel betolakodó, de akkor is...
Vagy a bizarr kis hőstörténet éppen arról, hogy vajon Wales vagy Anglia? Mert Wales határa ott van, ahol a hegyek kezdődnek. Ezer méteren. Ez, az övéké, meg kicsivel kevesebb. Nagyocska domb, nem több. Egy walesi, akinek a faluja még Anglia? Nem elég a háború? s hogy a férfiak java mind a fronton? mindennek a tetejébe még ez is?
Az identitás nem szerepelt a falu szótárában. De még a válság sem. Egyáltalán: semmilyen szó nem bírta leírni azt az érzést, ami a véneket, a nyomorultakat, a gyerekeket és az asszonyokat elöntötte. A whisky bezzeg! Meg az eső. Meg a talicska és a föld. És az idegen. Ezek így együtt hozzátoldották a dombhoz, ami a hegyből még hiányzott. De Mauyori már akkor sem volt fogékony a talmi romantikára. Legkivált nem a lélekdagasztó, méretes szimbólumokra. Csóválta volna a fejét csalódottan, ha...
Ha mi?
Ezen morfondírozott Mauyori, mióta lejöttek a hegyről. Betonút a kaptatón, és rekkenő hőség, igaz, ám odafönt, a vártetőn a hegyeket körbekeringő szél és a valószerűtlen látvány kárpótolhatott volna mindenért. A világ valóságba vész, és a valóság megfoghatatlan. De Mauyori nem erre gondolt, hanem az elmaradt áhítatra. A sziklavár ormán filmesek nyüzsögtek, reklámspot készült idomított janicsárokkal. A falakat láthatatlan napszámosok örökdíszletté magasítják, odalent trailerparkoló, kémkamerák rejtett odúkban, mindenütt. Egy valótlan világ kellékei.
Az arcok, igen! Az arcok meg a tekintetek. Az atomredaktor ráébredt a titok nyitjára. Hogy abban a filmben minden közel volt. Karnyújtásnyira, érintésnyire. A kocsmapult, s a mozdulat, mikor a csukló megbicsaklik, s rálöttyen a szesz a szájaszélre. A sár, a folyvást zuhogó eső, és a hátak – mindig a hátak, megfeszülve, ahogy tolják dombnak föl a talicskát. A lent egyre mélyülő gödörből mindig csak egy, az az egy ásónyom látható, ami odefentről még hiányzik, ami nélkül nem hegy a tető. Ilyen közelről az is megmutatkozik, amiről azt se tudtuk, hogy rejtve van – Mauyori megint nagyon szerette azt a filmet. Nem a jelképet látta már, hanem a változást. Amit a kényszer szül ugyan, de a test viseli el. Ohó! Hamis! – és a lélek? Meg van bocsátva minden tévedésed, Mauyori, mondta az özépeletai, és elmosolyodott. A lélek láthatatlan. Csak a csalifotókon hazudják láthatóvá.
A lábikra látható, a nekifeszülő váll, meg a talicskanyom a latyakban. S mikor az üres tekintet megtelik kétkedéssel, majd a szembogár megrebben. A kézfej régmúlt mozdulatokat keresgél, a gerinc a helyére roppan, az izmok kifeszülnek, s a hasfal görcsbe rándul, mintha a savak odabent a jussukat követelnék. Ez mind látható, legkivált közelről. S ha elég közelről, ott már érezhető a láthatatlan is. Az anyag csak az anyagot képes szemre venni. Minden más: érzet. Hit vagy következtetés. Majdnem mindegy, bólintott Mauyori, hogy érzék vagy tudat. Abban a változásban, az építés idején, ez a kettősség amúgy is, eleve értelmezhetetlen. Volt és maradt.
De itt betonút vezet a magaslatra, hogy magunkkal vihessük a dombunkat a hegyre. És hiába a kóborló szelek, hiába távlat, egek és körkilátó – a valótlan világ előbb-utóbb a halmainkat is maga alá gyalulja. Mauyori, ha ült volna eddig, most fölállt. A távol itt nem kerül közel, és a közelség sosem fog kitágulni. Nem láthatok a janicsárok jelmeze mögé, s az örökdíszletben rendszerhiba volna a könyöklő. A kémkamerák sohasem fognak senkit se tetten érni, mikor csuklója a pohár súlyától megbicsaklik. Miként azt sem, ahogy megrebben a szembogár, s a gerinc a helyére roppan. Nem láthatnak, nem mutathatnak semmi mást, mint hogy a hegyre költözött a síkvidék.
