Ugrás a tartalomra

 

Leütés 22. – Lóvérek – Mányoki Endre kritárcikája

A kontamináció (:) maga
Martyn von Buzássy: Lóvérek. Regény. Táltosch-Schneider Kiadó, Schwarz am Weiss, 1992

Kezdem [rögvest rögzítvén a fölütés ab ovo igény(bejelentés)ét a személyesre, a hang, a tónus, az elő-állás nem objektiváló, sokkalta inkább mély-benső exponációjára, ami, tudom, a valódi agressziót rémíti föl az olvasóban, lévén valóban, s ekként már-már megengedhetetlenül: luxus (v.ö. fluxus, de eme pszichológiai-esztétikai mélystruktúra értelmezéséről eo ipso kénytelen vagyok lemondani ott, ahol a tisztán-látás Rilke-i parancsa direkt ellen-direktívaként fungál és tenyész, még ha ezt a típusos kényszer-objektivációt – s itt aligha kerülhetem meg a belsőrím-kényszert: ováció – elégtelennek tartom is a korban adekvát léthelyzetek megérzékítésére, hiszen aligha hihető, hogy a noli mi tangere Arkhimédesz-i parancsa mára érvényét veszítette volna, még ha Swedenborgnak volt is megfontolandó ellenjavallata)] – nos, kezdem tehát a logikus, az olvasót is méltón kiszolgáló metódussal: a címfejtéssel, egyszersmind a magam jól felfogott érdeke szerint is (v.ö. az olvasó mint idegen közeg), oldandó a műveltségem és a stílusom minősége súlyából adódó befogadói görcsöt.Buzássy már a címadással kínzó értelmezéskényszer-helyzetet teremt, mintegy azonmód gátat szabván a felelőtlen olvasásnak; rögtön az exponációnál megakasztván, ellehetetlenítvén a rutint, egy (mintegy) paralel másod-mozdulattal előről hátrafelé átvilágítja művét. Ez a prerákosista (horthysta-szálasista), rákosista (révaista, molnárerikista) és posztrákosista (aczélista-tóthdezsőista) kurzusok által egyaránt és permanensen bé(r)listázott, asztalfiókba szorított, ám onnan rendre, sőt a trend szerint kitüremkedő, a maga publicitását a második, harmadik, tizennegyedik és hetvenkilencedik nyilvánosságban, valamint az orális aktusrendben kikényszerítő, az eliminációt intellektusosan kontrázó alkotó (aki – mint látandó – már akkor posztmodern volt, midőn a modernizmusnak még a pre-, con- és neo-invariánsai sem hálózták be a kulturális fogyasztói piacot, legalább is nem itt, ebben az áporodott, tespedt, ótvaros Közép-Európában, ezen a penészagyú, tehénganajszagú, turidanis-móriczkás mélymagyarországon, ebben a dagonyában, ebben a sírvavigadós, magyarnótás tivornyában, ebben a tályogos szemű révületben, ahol minden szabadeszme, minden immanens és inherens világvízió, a nyíltság és másság reneszánsz ideája furton-furt belefulladt a fekália émelyítő bűzébe...
Hol is tartván?
... visszatérülök [legyintvén rá, bár szándékom szerint segítvén ezen a jobbra való népen, megidézvén a talán régről, halvány-homályosan ismerős fölvilágosult polgár-morált, a filantrópiát (nem fárasztván a már amúgy is deprimált befogadót az entrópia számba-vételével)] a tárgyalt műhöz, s csak megpendítem, hogy Buzássy már itt, ebben a frappáns, ám a frappírozást korántsem mint önértéket, legkivált nem mint öncélt hajszoló mű-megjelölésben (adresszációban) kontaminálja (s mi is volna inkább posztmodern, mint a kontamináció maga?!) a vérzőn érzékit (lóvér) az intellektuális-historizálóval (Nővérek). (Ez a gesztusvilág mint latens szellemi tradíció később visszaköszön a posztmodern idézés-technikájában, v.ö. E.P.) (Jut eszembe: az idézés latinul citálás, ami az orosz csitaty ige gyöke; az etimológia méltán bizonyítja az Elbán inneni szellem másodrendű voltát, mellesleg mondván.)
De ugyane értelmezői mezőbe-sűrítménybe kívánkozik egy bizton autobiografikus, ám az önéletrajziságot a műjelentésbe emelő, s az érvényét ekként generálisan kiterjesztő elem is: a Lőverek. (Kell-e direkte utalnom rá, mily' finoman árnyalja az értelmezéstartományt ez az allúzió: Sopron, Sopronkőhida; a közeli Kőszeg, a K.U.K. hadiskola, Ottlik; vagy éppen Győr, Abda, Radnóti...?)
És akkor még nem szóltam a potenciális, a lényeghez a fölszínen nem-látványosan tapadó, nem szerves-okozati módon társuló, ám annál delikátabb elágazásokról [v.ö. Lőverek – lőterek mint földrajzi egybeesésen alapuló metonímia, ami azonban súlyos politikai metaforává emelkedik a műegészben; avagy a Nővérek – nő-vér tragikus disszonanciát perfektuáló kontrapuntja (nem állhatom meg, hogy megjegyezzem: vajon Freud után nem napnál világosabb-é a rejtett-kitárulkozó utalás a a vér-ciklusra, a mensesre, erre az anti-érzéki, de a perverzióban – v.ö. per verzió, tehát potenciális változat, de ezen a ponton?hídon? az olvasó húrja nem feszíthető tovább azzal, hogy a potencia kérdéskörét is idevonjam – emberülő eseményre.)]
Végezetül szót kell ejtenem a cím-konglomerátum legmélyebben fekvő jelentésmezejéről: arról a lebegő-sejtető matériáról, ami éppen szleng voltában, másneműségében árulkodik a Buzássy által megélt s ábrázolt valóság végtelen bonyolult voltáról, a lét-gömböt feszítő, ellentétes vektorú energiákról. Lóvé. Ez az a szó, fogalom, ami nélkül aligha is volna érthető a Buzássy-mű a maga teljes mélységében.
Látnivaló tehát, hogy Martin von Buzássy, ez az anyai ágon solymári besenyőket, atyai ágon pedig sárbogárdi postásokat maga mögött tudható magyar író, aki élete első tíz esztendejét teljes egészében itthon töltötte, de azután is hol-magyarként élte teljes életét, akkor is maradandót alkotott volna, ha regényének csupán a címét írja meg.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.