Hudy Árpád: Magna charter

Megint nyakunkon az „idegen forgalom”, az idegenjárás évadja.

Üveges szemű, elgyötört emberek vonszolják magukat és apatikus vagy hisztérikus családtagjaikat, cipelik hajóbőröndjeiket, táskáikat és szatyraikat, bolyonganak árván vadidegen, barátságtalan helyeken, ahol lassan az utcán leülni is csak pénzért lehet. Furcsa ákombákomokkal, ismeretlen betűkkel telerótt táblák rébuszain törik fejüket, mely felett a napszúrás Damoklész-kardja lebeg. Hol elégedetten, hol bosszankodva állapítják meg, hogy a pihenésnek álcázott stressztúra állomásain minden éppolyan érdektelen és unalmas, mint odahaza, ahonnan szabadságuk kitörésekor pánikszerűen elmenekültek az útjukba kerülő első csárterrel. És ugyanannyiba kerül. Vagy drágább. Vagy olcsóbb.

A történelmi tömegvándorlások részvevőitől eltérően a mai zarándokokat nem kirabolnivalók, ereklyék és hasonló élvezetek vonzzák messzi tájakra, hanem igen gyakran az árak. Kisebb vagyonokat adnak ki, csakhogy eljussanak oda, ahol állítólag olcsóbb a valami. Cserébe nem tudnak rendesen aludni, mert a vendéglátó barátok összetolt kerti székekre ágyaznak, a prospektus minden csodaszállójának ablakai alatt pedig egész éjjel zene ürügyén a tornádót imitálják. Napközben meg számítógépként jár az agyuk, és időnként a fél elfuserált életüket odaadnák, ha egy félórára békén hagynák őket valami nyugodt zugban.

Bizony nem irigylésre méltó a helyzetük. Nap perzseli, eső és szél veri, légkondicionálás gyötri a szegény turistát. De hát mindenki a maga szerencsétlenségének kovácsa. Olyan is a világ, mint egyetlen hatalmas hengermű. Különösen siralmas képet nyújtanak a pályaudvarok, repülőterek és kikötők. Szellemi vágóhidak. Eltompult, holtfáradt, ingerült önkéntes marhák ki- és behajózási körlete.

A turisták lerohanta vidékek templomaiban, amelyeket az őslakók már jó ideje kiürítettek, idegenvezető igéit isszák a különböző vallások nem feltétlenül követői. A múzeumok a tatárjárás idilljét idézik, a vendéglők és gyorsétkezdék a narkomann és longobárd népmozgások fénykorából adnak ízelítőt. Utcaseprőgép a kerekén, amelyik összeszedi utánuk gondosan hátrahagyott nyomjelzőiket.

Régebben vesztett háború, megszálló sereg kellett ahhoz, hogy hirtelen egész vidékek lakossága kicserélődjék. Manapság? Turistaszezonban München főterén japán kolóniának lehet nézni a bajor fővárost, az Adria-mentét vagy a spanyol partokat viszont a germán népvándorlások sikeres újrakiadásának.

Persze, a gazdaság. A legújabb kori skolasztika professzorai, a közgazdászok egyik hittétele szerint egy sor országnak a bennük időző külföldiekből kellene megélnie. A legtöbb államnak hivatalos becsvágya, hogy minél több pénzt költsenek el felségterületén az odalátogatók. Ez a fejlett civilizáció vendégbarátsága, szemben a beduinok, eszkimók, pigmeusok, sztyeppei nomádok, kelet-európai parasztok és egyéb kezdetleges közösségek ama – a gazdaság vastörvényeire és aranyszabályaira fittyet hányó – primitív szokásával, hogy a hozzájuk tévedőnek ingyen és szívesen jár a hálóhely, az étel és ital. Meglódult képzeletű néprajzosok szerint még egyéb, thai-jellegű női humánszolgáltatások is.

Egy francia aforizma szerint az emberek minden baja abból származik, hogy nem képesek nyugodtan otthon ülni. Ez a tömegturizmus kvintesszenciája. A fő, hogy máshol legyünk, minél távolabb. A világért sem követnénk legbölcsebb háziállatunk, a macska példáját. Ez az elegáns és titokzatos lény hideg undorral szemlél minden sürgést-forgást, és mindennél többre becsüli otthonát, nyugalmát és kényelmét.

És még sok ilyen, maróan okos dolgot oszthatnék meg a témában az erre szomjazó olvasóval, de nemsokára indul a charter-buszom a cseh Riviérára.