LEÜTÉS 23. – A Valóság mint metafora – Mányoki Endre tárcája
Közhely, mégis igaz: képi világban élünk; világképünket legkivált a kép alakítja. És a képek tekintélyes hányada állókép: újság, folyóirat, album, családi vagy társasági fotó, plakát, de tovább: emblémák és ikonok, s még a mára mindennapossá vált videoklippek és számítógépes animációk is mind gyakrabban élnek a kimerevítés álló-eszközével. Ember legyen a talpán, aki eligazodik, s még értelmezni is bátor ebben a burjánzó szövevényben.
Joseph Nicéphore Niépce
Hogy mi a fotográfia, az részint történeti probléma, másrészt esztétikai, harmad-, negyed- és sokadrészt szociológiai, kommunikációs, tudományos, politikai, erkölcsi, gazdasági, lélektani kérdés. S hogy ki ne maradjon: hatalmi. A fényképet - csakúgy, mint általában minden ember alkotta tárgyat - e nézőpontok bármelyikéből meg lehet, s meg is kell vizsgálni. De a válasz annál bizonytalanabb lesz, minél több funkciót hordoz maga a tárgy. Márpedig a fotográfia magára vállalt szinte minden szerepet; alkalmassá vált a betöltésükre csakúgy, mint az eljátszásukra. A fotográfia lényege a nyelv lett, ez a valója, ez ő maga.
Louis Daguerre
S bár minden emberi alkotás egyben nyelv is, a fotót tőlük az különbözteti meg, hogy univerzális. Nem egy önmagán belül, a saját törvényei szerint szerveződő – mégoly bonyolult – jelrendszer, hanem olyan, ami rendre átlépi ‘műfaji‘ határait. Hasonlatossá vált magához a nyelvhez, az ősi és természetes emberi jelbeszédhez; az élet minden területén, valahány rétegében és régiójában egyaránt jelen van. Gondolkodásunk és magatartásunk, viselkedésünk és ízlésünk, szakmánk és szórakozásunk, akaratunk és ösztöneink szolgájául és parancsolójául szegődött, nem kérdezve és nem várva választ: kívánjuk-e folyvást a társaságát?
August Sander
A fotográfia tehát univerzális nyelv, ami azonban föltételezi a nála elvontabb, őt magát is értelmezni képes nyelvet. Ellene harcba nem indulhat; azt leváltani nincs esélye. De arra van, hogy e magasabb rendű nyelvet kommunikációs kényszerhelyzetek bonyolult viszonyai közé kényszerítse, s így, mint kihívó, kvázi rajta is uralkodjon. Legkivált mert az analóg fény/képet mára gyakorlatilag fölváltotta a digitális kép, amin a valóság úgy s azért tud valóságként megjelenni, mert az elemei valósak, és mert a fotó még nagyon sokáig őrizni fogja a kémiai kép ‘valóságát‘.
Hogy a polgárvilág Daguerre-t ismeri el a fényképezés megteremtőjeként, korántsem véletlen. Az ő (és Niépce) lemezein jelenik meg először a valóság, ráadásul akkor még idézőjel nélkül, sőt, végig csupa nagybetűvel. Ne feledjük: ez a szakralitásból egyre erőteljesebben a profán felé törekvő civilizáció kora; a rendek utáni rend-igény kora; a művészeti realizmus korszaka. Természet és Társadalom oly régtől vágyott harmóniája megvalósulni látszik.
Alekszandr Rodcsenko
Ekkor születik világra a valóságot eo ipso rögzíteni képes eszköz, ami egyetlen működő tárgyban egyesíti a laterna magica és az optikai lencse erényeit, s egészíti ki a középkor misztikus laboratóriumaiból kiszabadult vegyészettel.
Íme, a gép! A legszimplább és legbonyolultabb, a legprofánabb és legmisztikusabb masina, amit az ember valaha is készített. Íme, a gép, aminek használata révén a valóság megismerése immár objektív esély, hiszen az eredmény hitele kétszeresen is biztosítva van: a lencse mint szem és a lemezen zajló kémiai folyamat egyaránt szenvtelen. A valóság: tény, és csak az érzéki tény valóság. Ebből a grandiózus illúzióból születik meg a polgári világrend virtuális idegrendszere: a kommunikációs hálózat. A mágikus képből a misztikus képzet: a hatalom, ami először a nagyságára, kisvártatva a kicsinységére ébreszti rá teremtőjét, a polgárt. De miért, s hogyan?
Az ősfényképek, első helyen a dagerrotípiával, egyedi műtárgyak, sehogyan se sokszorosíthatók. A kép készítése az aktus kezdetétől a végéig rendkívül komplikált, az egész eljárás nehézkes és szertartásos. Ha eredeti dagerrotípiákat nézünk, ma is megcsap a mágia levegője: mintha sikerült volna ellopni, kihasítani, kisajátítani valamit az életből. A fénykép – kulturális antropológusok élő példákkal bizonyítják – eredendően birtoklás. Innen nézve a fotó sem más, mint a többi kép és ábrázolat, azzal a lényegi különbséggel, hogy nem valami bizonytalan karakterű vagy kitüntetett státusú ember-médium hozza létre [mágus, művész], hanem úgymond maga a természet. A birtoklás ténye ettől evidensebb, érzete pedig elementárisabb.
Brassai
Amikor a polgár az ősfényképeken fölfedezi-fölismeri önmagát és a környezetét, egyszersmind mágikusan birtokba is veszi azt. De túl ezen: eszköze révén meg is teremti és létezésében objektiválja saját – eladdig virtuális – valóját, s mint közvetlen/élő valóságot rögzíti a státusát. A kémiai képpel a polgár mintegy ‘ledolgozta‘ a létezése és én-tudata történelmi hátrányait, sőt, az én-tudat ezzel a természeti erővel fölvértezve fordult át öntudatba.
Ám valóság és illúzió, tény és fikció a fotográfián is édestestvérek. A keresőben megjelenő látvány mint önkény mennyivel áll távolabb a fikciótól, mint bármely ‘nem-valóságos‘ képalkotás – vegyük innen nézve szélsőségül az irodalmat – önkénye? A megrendezett csoportkép vagy portré a valóságnak melyik rétegét tárgyiasítja – önkényesen? A kémiai processzusok hibái, vagy a folyamatba való szándékos beavatkozás, az elhagyások, retusálások: a valóság újabb és újabb sérülései? – avagy éppenséggel a diadala?
Bill Brandt
A polgár igen hamar megtapasztalta, hogy mint való, a puszta képén túl alig is azonosíthatja magát bármi sajáttal. Egyszersmind hamar rá kellett jönnie, hogy bár a fotóapparát egésznek mutatja, valójában rész csupán. Valóságos egész a mágia fiktív tárgyiasságában, de amint arról elfordítja a tekintetét, egész volta minősül át nyomban fikcióvá. Meghasonlása nyomon követhető találmánya sorsának alakulásán.
A fényképezőgép ettől kezdve ugyanis két urat szolgál: a döbbenetében magánya elmélyítésén és saját-kozmosz szerkesztésén munkálkodó művészt, és a részek együttműködésébe vetett, önveszélyes bizalom megtestesítőjét: a kommunikátort. A polgárt, aki a fotográfia révén történelmi távlatban hirtelen fölértékelhette a személyiségét, éppen a fénykép ébreszti rá magányosságára, s az abból adódó, szükségszerű kommunikációra.
Robert Frank
A művész betagozódik a modern kor alkotói folyamataiba; személye, eszméi, gesztusai és magatartásai követik annak irányzatait és egyéni útkereséseit – hol szolgálva, hol kezdeményezőn. A kommunikátor pedig a valóság hatalmának érvényesítésén fáradozik, választva s változtatva ‘lőállást‘, nézőpontot. A fotográfus, aki néhány éve még a fölfedezők szent elhivatottságával társzekéren járta be régióját, tudósítandó lakóiról és látványairól; aki megszállott pacifistaként az ütköző felek közé szekerezett, hogy a borzalom képeivel a háború ellen riasszon – nos, ez a polgár kisvártatva haditudósítóvá lett a lövészárkok valamelyike mögött.
Diane Arbus
A valóság hatalmának kiterjesztésében hovatovább egész iparág lett érdekelt, s a polgár akarva-akaratlan rábízta magát. A fotográfia tovább ‘demokratizálódott‘: a gépek mind kisebbek, kezelhetőbbek lettek; az üveglemez-készítés fokozatosan átadta helyét a papír-eljárásoknak; és végtére megszületett a fotográfiai negatív, aminek köszönhetően elvileg végtelen számú pozitív kép készíthető egyetlen egy fölvételről. Nem volt hát akadálya az információrobbanásnak, a ‘valóság‘ tömeges megjelenésének a polgár világában. És aminek nincs akadálya, az meg is történik. A fotóra ráharap a nyomtatott sajtó, és a sajtóra a fotográfia. Már nemcsak a valóság hitelesíti a polgár világát: a polgár hitelesíti a valóságot. Az eszme, mely az új rend alapjául szolgált, a kooperáció volt, ami a rész-szerepért cserébe részesedést kínált a javakból és a biztonságot jelentő információból. S mivel a polgár hatalmát az együttműködés képességének mértéke biztosítja (egyszersmind a biztonságát is ugyanő szavatolja), természetesen megnőtt az információ iránti igény, s általa az információ értéke is. Nem véletlen tehát, hogy a fotográfia hatalmi eszközzé vált, és az ma is.
Josef Koudelka
Ám hogy a világ azért ne legyen ennyire kerek, az objektívbe vetett hit s az iránta táplált bizalom föl-föllángol; a fényképész időről-időre erkölcsi megrendelésre is dolgozik. A XX. század nagy szociográfiai hullámai – melyeket részint a fotográfia kezdeményezett, részint segítőjükké szegődött – azt bizonyítják, hogy ha igaz, miszerint a fotó hatalmi eszközzé lett, akkor az is igaz, hogy lázadó lett. A kémiai kép valóságából annyi még maradt, hogy a konkrét nyomor, az elemi dráma konkrét látványai megrendítsék a biztonságán munkálkodó polgárt.
Ennek lázadó-polgári mentalitásnak azután – amit a művészi divergancia fotográfiai változatai is erősítettek – lassan bár, de annál eredményesebben kialakult egy autentikus és rendkívül hatásos változata: a metaforikus fotó. August Sander, Alekszandr Rodcsenko, André Kertész, Brassai, Bill Brandt, majd később Robert Frank, Diane Arbus vagy Josef Koudelka riportfotóin – hogy szinte csak találomra említsek néhányat a legnagyobbak közül – a valóság egyszerre jelenik meg a közvetlenség és a közvetettség igényével. Az információ, amit a kép hordoz, kiegészül a konkrét tartalmán túli jelentéssel: metaforává válik.
Robert Capa
Robert Capa legendás fotóját, A milicista halálát bizonyára sokan ismerik. Nos, a fegyveres férfi az ég és a föld kozmikussá csupaszított pusztaságában zuhan le, felénk és az ég felé hajítva puskáját – de mégsem! A képkivágat határozottan azt sugallja, hogy valami elemi erő kilöki, kirobbantja ebből az ürességből. Hogy miféle más/világba, arra nézve nincsen támpont; hacsak a negatívum tagadása nem az. A bal kéz támasztékot keres, a jobb pedig ellökni készül magától a karabélyt, melynek torkolata az égbolt felé mutat. Ennyi képi pozitívum kell, s ennyi elég is ahhoz, hogy a kép rejtett, egyetlen jelentésben nem, csak azok rétegeiben föltárható tartalmat közvetítsen: benne az áldozathozatal megtérülését a halál aktusában. S ha hozzátesszük, hogy ma már tudott: Capa a jelenetet nem ‘elcsípte‘, hanem megrendezte, kétségtelenné válik a metaforateremtő szándék.
A többletjelentéssel fölruházott valóság, mint a fotográfia autentikus útja: ez a metaforikus fotográfia. Egyéni változata annyi van, ahány jelentős művelője, nagy egyénisége. Ettől annyira változatos és izgalmas, s ezért képes rá, hogy miközben nem mond ellent a fénykép nyelvként való működésének, magát a nyelvet a lírai vers nyelvkezeléséhez hasonlatosan használja. S bár a fotográfia alkalmazása minden területén kivételes, sokszor döbbenetes, néha lét- és ismeretelméleti kérdéseket is indukáló eredményeket hozott a század kultúrájába, legmagasabb csúcsait a metaforikus fotóban érte el; itt, ekkor talált vissza az ős-fényképek mágikus világába.
A folytatásban (Leütés 24., december) néhány jellegzetes, emblematikus mű megvilágítása következik.
