Hudy Árpád: Mesém

Hol voltam, hol nem voltam. Mint a rosta lika. Egyszer csak azt gondoltam, elindulok szerencsét próbálni. Vettem a tarisznyát, tettem bele hamvába holt pogácsát a sarki szupermarketből, leakasztottam a szögről a nagyapám régi, rozsdás karóráját, és bementem az istállóba, amelyben egy fél lóerős paripa állt a falnak támasztva. Mit mondjak, Rosinante hozzá képest egy Kincsem volt. Gyorsan megetettem parázzsal, de mire az állatorvos kijött, már csak annyit tudott tenni, hogy feljelentett az állatvédőknél. Gyalog vágtam hát az útnak, mint a mesében. 

Mentem, mendegéltem, egyszer csak egy útelágazáshoz értem. Ahogy ott tanakodok, arra lovagol hófehér, hétfejű sárkányon egy gyönyörű királylány. Hát a napba lehet nézni, de rontja a szemet! Odasúgja nekem a rusnya szörnyeteg, kórusban a rengeteg fejivel: „Szabadíts meg, te szegényember, ettől a némbertől, hálából neked adom a fele királyságát!” De én csak tanakodtam tovább. Erre könyörgőre fogta a dolgot: „Odaadom a másik felét is, és még európai parlamenti képviselővé is megteszlek!” No, ennek fele sem tréfa, mondom magamnak, és utánuk eredtem lóhalálába, ahogy csak a két lábam bírta.

Nemsokára egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, kábé az emberélet útjának felén. A félelmetes rengetegben egy csúf vénséget pillantottam meg az évszázados zuzmók között, rőzsével a hátán. „Helló, öreganyám!” – köszöntöttem illemtudóan. „Öreganyád a rosseb, én szépségkirálynő vagyok, tizennyolc éves, és farsangi bálba megyek a szomszéd faluba, te idióta” – válaszolta a boszorka. „Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár, csak repül?” Mondom neki, hogy szerencsét próbálok. „No, akkor egyet se búsulj, gyere velem – válaszolja a szépséges banya –, mert a szomszéd köztársasági elnök éppen meghirdetett egy disznópásztori állást, uniós támogatással. És én vagyok a lánya!” – kacsintott rám kacéran két csinos bibircsók közül.

Mentem én, hogyne mentem volna, hiszen mindig is erről álmodoztam! Közben meg mind fürkésztem az utat, mikor látok már egy bajba jutott hangyát vagy éhes rókát, hogy segítsek nekik, mert az ilyen befektetés mindig megtérül. De csak egy zöld mókussal találkoztam, aki togói pingvinárváknak gyűjtött frakkra. Nem adtam neki semmit. „Jól tetted” – mondta kísérőm, és én megnyugodtam, hogy most már jótettem is van a közelgő erőpróbák előtt.

Szükség is volt rá, mert a disznópásztori állásra annyian pályáztak, mint a pelyva az égen. Bár a döntőbe csak mi, protekciósok jutottunk be, így is napokig vizsgáztunk. Három kemény próbát kellett kiállnunk, de már nem emlékszem rájuk. Ha el nem felejtettem volna őket, a mesém is tovább tartott volna.